Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-10-01 / 10. szám
HECKENAST DEZSŐ Vargha Gyula Megemlékezés a költő születésének 100. évfordulóján A Petőfi és Arany irodalmi örökségéből táplálkozó költészet művelői között hírmondónak sem akadt ‘népi költő’, egyiküknek sincs sem élettani, sem társadalmi közössége a néppel. Az irodalom, amelyet teremtenek, hamarosan akadémiai régiókba emelkedik, hivatalos iskolává lesz s ami a legfontosabb, hangsúlya a népiesről a nemzetire tolódik át. Egyik irodalom-történetírónk felsorolja, milyen hely jutott ez iskola tagjainak a társadalomban. Már nem a Csokonai- vagy Petőfi-féle kolduspoétákkal van dolgunk, ez az egész költő-nemzedék kitűnően helyezkedik el s mondhatni, karriert csinál: Jókai Mór — főrendiházi tag, Gyulai Pál egyetemi tanár, Arany László bankigazgató és képviselő, Lévay József — alispán, Szász Károly — református püspök, képviselő, Vargha Gyula — az Országos Statisztikai Hivatal igazgatója, majd államtitkár és képviselő, Tolnai Lajos — iskola-igazgató, Tóth Kálmán — képviselő. Ennél jobban semmi sem igazolja, hogy a kor irodalma mennyire megfelelt a vezető társadalmi osztály ízlésének és társadalmi szándékainak. A Petőfi és Arany irodalmi örökségéből táplálkozó klasszicisták között legjelentékenyebb költő Vargha Gyula, akire — mint e hagyományoknak minden képviselőjére — szintén áll az, amit a fentiekben erre a nemzedékre mondtunk. Görzsönyi Vargha Gyula 1853-ban — ezelőtt száz évvel — született Káván, Pest-vármegyében — földbirtokos kisnemesi családból. Iskoláit Budapesten végezte, majd — a jogi doktorátus megszerzése után — az Országos Központi Statisztikai Hivatal szolgálatába lépett, amelynek 1892-ben aligazgatója, majd 1910-ben igazgatója lett. A világháború alatt országgyűlési képviselő, majd a Tisza-kormány kereskedelmi államtitkára. A Magyar Tudományos Akadémia 1892-ben választotta tagjai közé s később másodelnöke lett. A Kisfaludy Társaságnak már 1883-ban tagja, majd főtitkára és alelnöke. Nyugalomba vonulása után pestmegyci birtokán, Pusztalöbön SZÜLETÉSEM NAPJÁN Ki leőrölt hetven évet, Sokat az már nem remélhet. A szíves szó, kézszorítás, Jókívánat, bátorítás Nem szól már, csak búcsúzóra, Menni kell, ha itt az óra. Leborult az őszi este, Maradnánk még örömest, de Nyugtalanok künn a lovak, Kaparják a jeges havat; Hogy’ maradna hát a vendég? Bár marasztalják: “jaj, ne menj még”. Jól esik, hogy . meg nem unták, De fölvette már a bundát, Ott kezet fog, itt ölelget, S a Rákóczi hangja mellett Beleül a deszka-szánba S indul a vak éjszakába. (1923) él haláláig, 1929-ig. A budapesti Kerepesi-úti temetőben nyugszik a székesfőváros díszsírhelyén. Harmincéves korában jelenik meg első verseskötete (“Dalok”) s utána hosszú időre elhallgat. Az ifjú költőt kiegyensúlyozott érzésvilág jellemzi: töprengés, nyugtalanság nélkül fogadja az életet. Egyetlen problémája a szerelem, amit a házasság aztán végkép megold. Felesége szemerjai Szász Paula, Szász Károly dunamelléki református püspöknek, a költő-műfordítónak és a Kossuthkormány egykori kultuszminiszterének leánya. A fiatalkori szerelmi lírát, mely Heine, Béranger és magyar változatában Petőfi hatását mutatja, váratlan hang váltja fel: a férfikor pesszimizmusa, a nemzet sorsáért való aggódás. Sötétenlátása tragikus méreteket ölt: nem áll meg a nemzet hibáinak szemléleténél, vagy Gyulay Pál és Arany László lemondó keserűségénél, nemcsak a hanyatlást és a nemzeti életünk idegennéválását látja, hanem érzi a magyarság egyenes rohanását a balsors felé. Vargha Gyula a reformkor nagy nemzetének csodálatában nőtt fel, de a kor, melyben él, végletes ellentétek képét mutatja. Egy megalázó önkényuralom dermedt csendjében születik meg az új Magyarország, hogy életre készületlenül egyszerre a hatalom csúcsára ugorjék s onnan ismét nem sejtett katasztrófába zuhanjon. Európa legkiválóbb földrajzi és gazdasági egysége végzetes társadalmi és gazdasági hibákkal küzd. S amikor Rákosi Jenő a “harminc millió magyar” eszméjét terjeszti, ugyanakkor a meglévő tíz millió egyenes utón halad az egyke és Amerika felé. A magyarság megérte Szent István birodalmának csorbítatlan erőben való feltámadását s aztán — egy szemhúnyásnyi idő alatt — ezeréves intézmények hulltak ki a kezéből darabokra törve. A 18
