Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-10-01 / 10. szám

és az előbbiekben említett felkészülés esetén nemcsak a német magatartás lett volna egészen más — feltétlenül kevésbbé nyomasztó és nagyobb megbecsülést kivívó — hanem a bolsevizmussal szembeni harcunk is egészen más irányba terelte volna a végső helyzet kialakulását. Hogy ebben a világküzdelemben nekünk mindenképen el kellett buknunk, az aligha vitatható, de a történelem kereke gyorsan perdül s az elkövetkezendő fordulatban sokkal többre támaszkodhatnánk, mint így ,sőt — merem állítani — a nyugati világ szemében visszaszereztük volna azt a helyzetünket, melyet a 48-as szabadságharc magyarsága szerzett meg s melyet száz év alatt oly könynyelműen herdáltunk el, hogy ma nyomaiban is alig lehet feltalálni. Mérjük le emigrációs helyzetünket, itteni erőfeszítéseink eredményeit és hasonlítsuk össze a többiekével; ijesztő hátrányban vagyunk. Az a nyugat, amelyikre támaszkodni kívánunk, még ma sincs meggyőződve — és még sokáig nem lesz — hogy mi csak a szabadságunkat védtük a bolsevizmussal szemben s még mindig ott van az ajkán a kérdés: (aminek ébrentartásáról ellenségeink gondoskodnak) — “Ha csupán szabadságtokért harcoltatok, miért nem szálltatok szembe a németekkel?” A kérdés jogossága erősen vitatható, de a magasabb erkölcs nézőpontjából ítélve — valljuk be — helyes, mert tenni, valóban nem sokat tettünk. Nem készültünk fel idejében az egyikkel szembeni harcra sem, de főleg nem kürtöltük tele a világot a várható veszedelem felől, hanem passzívan vártuk az események bekövetkezését és akkor is csupán választottunk egyet a két rossz közül, de nem mertük vállalni sorsunkat s az áldozathozatalnak azt a fokát, melyre fentebb rámutattam. A magyarság megpróbáltatása pedig épen ebben nyilvánult meg s hogy elvállalása nem lehetetlen kívánság ,nem agyrém, mi sem bizonyítja jobban, mint az a szomorú tény, hogy az erőszak nyomására mégis meg kellett hoznia ezt az áldozatot. Csak azzal a különbséggel, hogy nem a harcok előtt és önként végzi el ugyanezt a szabadsága érdekében, hanem a harcok után rabszíjjon és a győztes hatalom ostorcsapására. Vagy talán megmaradt bárkinek is a földbirtoka, amit éppúgy feloszthatott volna? Tisztjeink talán nem szálltak le a bányákba, a gyárakba és a gazdaságokba? Papjaink nem végeznek fizikai munkát? Vezető rétegünk asszonyai ma talán nem hordanak maltert, nem kapálnak répát, nem cselédeskednek és gyereket vigyáznak otthon épúgy, mint az emigrációban? Kincseink, múzeumaink, képtáraink, arany és ezüst készleteink, ékszereink vájjon megmaradtak s a bombázás és pusztítás meghagyott egyetlen kovácsoltvas kerítést, gyertyatartót, vagy miegyebet? Nem! — s nekem szent meggyőződésem, ha a magyarság önként vállalja sorsát, talán feleennyire se kényszerítette volna a Végzete s akkor ma nem kellene kényszermunkatáborokban sínylődnie, vagy nyugat gyártelepein sepergetnie volt vezetőinek. A sors nem tűr félmegoldásokat, a sorsot nem lehet becsapni. A sorsnak nem imponál, hogy készek vagyunk százezerszámra hősi halált halni, ha nem vagyunk készek elvállalni azt a hősi életet, melyet elibénk szabott. A hősi halál nem minden. Márai mondja egyik írásában: “Hős az, aki meghal egy eszményért. De hős az is, aki áldozatok árán élni tud egy eszményért....” — s mi ezt az életet nem akartuk elvállalni. És

itt térjünk vissza egy pillanatra az előbb említett földbirtokos esetére, aki a lap szerint: “....mikor megtudta, hogy huszárezredét mozgósítják, behívó nélkül, a család régi hagyományaihoz híven, felült a lovára, lovászával együtt bevonult Nyíregyházára s ő volt az első, aki hősi halált halt Varsónál.”

A “noblesse oblige” elve vitathatatlanul örökérvényű családra, nemzetre nézve egyaránt. De csak ez elv örökíthető át, a feladat, a kötelesség, amit az elv von maga után, az változik, az minden nemzedék életében más és más lehet. És ha jól meggondoljuk, akkor annak a földbirtokos-családnak ettől a tagjától mást és többet követelt napjainkban a “noblesse oblige” elve, elsősorban a hősiesen élés szemléletét és nemcsak egy kissé romantikus módon megnyilvánuló, bár így is kétségtelenül tiszteletreméltó életáldozási készséget. A noblesse oblige elve a dolgok és tények tiszta felismerését, az abból eredő konzekvenciák helyes levonását ,az alázatos és áldozatos életet kívánta meg tőle és társaitól, aminek csak folytatása és betetőzése lehetett volna a hősi halál. S meg volt rá minden módja, hogy helyesen ismerje fel életének feladatait, hogy megértse és elfogadja rászabott sorsát, mely többet és nagyobbat követelt tőle, mint atyáitól.

Őseinek Balassa: “Vitézek mi lehet..,”-je, atyáinak Petőfi: “Talpra Magyar”-ja mutatták az utat és adták az irányt, neki azonban egy olyan hatalmas és egyetlen korban soha még ily tömegben nem jelentkező, az élő magyarság testéből és leikéből fakadt író- és költőgárda sírta húsz éven keresztül a fülébe az egyedül járható utat, mint: Ady, Szabó Dezső, Tamási Áron, Nyíró, Kodolányi, Bánffy, Móricz, Sértő, Wass Albert, Sinka, Erdélyi, Szabó Lőrinc, Németh László és még annyi más, hogy szinte lehetetlen, felsorolni. Igen, — noblesse oblige, — neki tudnia és ismernie kellett volna az “igazi” utat.

Minden nemzet igazi vezetője, irányítója: szellemi elitje s ezek közül is elsősorban költői és írói. ők azok, akik a nemzet életének útjait, változatait előre megérzik, ők a váteszek, a táltosok, akik figyelmeztetnek a veszélyre s ők mutatják meg a kiútat, ha megtörtént a baj. Ők az “igazak” s az a nemzet, melynek mindennapi életét irányító politikusai, ha lassan is, de elvben legalább őket követik, az a nemzet a helyes úton jár. És az is megfigyelhető, hogy minél válságosabb időszakát éli egy nemzet, a Gondviselés csodálatos rendelése folytán annál több vátesz születik s mi szomorú büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy ennyivel* még egyetlen korban sem rendelkeztünk. Büszkén, hogy voltak és vannak, szomorúan, hogy “kellett” lenniök, mert soha még oly messze nem távolodtunk el az általuk mutatott helyes iránytól. Ekkora megnemértéssel soha szellemi elit még nem találkozott. Agyonhallgatás, lekicsinylés, közömbösség, vagy üldöztetés volt a sorsuk s helyettük mondvacsinált nagyságok szapora bólogatása adta meg az önigazolását azoknak, akik nagyon is eltévedtek a “reálpolitika” útvesztőiben.

Az a hősies élet-szemlélet, amit ők hirdettek, nem kellett senkinek és — itt az emigrációban — sokaknak ma sem kell. Pedig csak egyedül ennek az átplántálása mentheti meg a magyarságot jövendőjének, mert nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy függetlenül az európai helyzet jövőbeni (esetleg ismételten helytelen) rendezésétől, a magyarság valóságos helyzete még hosszú évszázadokig ugyanúgy Kelet és Nyugat ütközőpontja marad, mint eddig. A Természet rendezte ezt így s azt az emberi akarat megváltoztatni még sokáig nem lesz képes, tehát a magyarság jövőbeni magatartását is csak ez s nem szomszédai, nem a Kelet és nem Nyugat berendezései, formái, vagy magatartása határozhatják meg. Ezért kell nekünk az életünket függetlenül a többiekétől úgy berendeznünk, hogy ismétlődő megpróbáltatás esetén a helyünket megállhassuk. Nem véletlen műve az, hogy a Földnek erre a semmi mással össze nem hasonlítható pontjára a Gondviselés egy olyan népet ren-16