Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-10-01 / 10. szám
eleit, melynek sajátos alkata és egész egyénisége épúgy elüt minden másétól, mint földrajzi helyzete. Ez a sorsunk, ez a rendeltetésünk s ezért végzetes ránknézve az, ha idegen szemüvegen keresztül próbáljuk felmérni helyzetünket. Mi nem fordulhatunk sem jobbra, sem balra, mi nem folytathatunk reálpolitikát sem egyik, sem a másik irányba. Nekünk meg kell maradni annak, akik vagyunk, magyarnak, csatlakozó, vagy ütközőpontnak, mert csak addig van szerepünk, addig tudunk fennmaradni, amíg azok vagyunk. S ennek megfelelően a jövőben sokkal inkább, mint a múltban, magyarul kell megalkotnunk egész életünket, társadalmunkat, társadalmi berendezéseinket és hadseregünket is. Az igaz, hogy egyetlen nemzet sem élhet “légüres” térben, nem függetlenítheti magát teljesen a többiektől, de addig a fokig feltétlenül, amely fokig sajátos egyénisége is elüt, — s ez épen elég. Ha szabad a magyarságnak például egy olyan elütő munkamorállal rendelkeznie, mely sem a Nyugatban, sem a Keletben nincs meg, akkor talán ugyanilyen fokban szabad berendezéseit is elütően megalkotnia. Ha a magyar orvos, mérnök, az iparos, a munkás, a paraszt stb. nem csupán materiális előhaladása érdekében végzi a mindennapi munkáját és törekvéseinek nem az anyagi jólét fokozása az egyetlen mozgatórugója, miként bárhol másutt a világon, hanem a föld, az ipar, a hivatás, a munka stb. szeretete és az ahoz való fenntartás nélküli ragaszkodás még anyagi hátrány esetén is kötelezi, akkor talán nem lesz szükséges egy olyan hadsereget létesíteni, amelynek hívatásos tisztikara az eszményi célok szolgálatának tulajdonságait egyedül a maga számára óhajtja kisajátítani. Mily végzetes tévedés és a magyar lelkiségnek az egész belső, tartalmi magyarság ismeretének mekkora hiánya tükröződik vissza az egyik katonai emigráns folyóirat “A katonai hivatás” c .cikkéből, melynek írója a polgári és katonai hivatás méltatása közben az elsőt, mint a magasabb életszínvonal elérésére irányuló materiális szemléletet jellemzi, míg az utóbbit, mint kizárólag eszményi tartalmút határozza meg s ezzel — öntudatos fölénnyel — egy olyan erőszakos választóvonalat húz magyar és magyar közé, mely, — ha így volna — sohasem lenne áthidalható. A magyar polgárságról így ír: “.... a minél több bírása jellemzi. Ezek mind jellegüknél fogva természetes önző törekvések és akiket (társadalmunk zömét) ezek a célkitűzések vezérelnek, azok az államközösséget is csak abból a szempontból bírálják, amennyiben az az ő hasznukat szolgálja”. S S ha ez így volna, akkor hogyan akar erre a “zömre” támaszkodni az a vékony hívatásos tiszti réteg, melynek hivatása belső lényegét “csakis az ideálok tartalma tölti ki és nem az anyag világa." Ilyen elvekre nem lehet a jövő magyar hadseregét felépíteni, attól eltekintve, hogy az anyagi javakban való előhaladás törekvése nem zárja ki az ideálok szolgálatát, épúgy mint ahogy a havi fixfizetés sem jelenti az anyag világától való elszakadást. Lehet-e egyáltalában beszélni is egy olyan rétegről (szerzetesek kivételével) melyben “az én mindenképen háttérbe szorul” s melyet az “életszínvonalért folytatott harc” hidegen hagy? A kaució, a vagyonszerzés és vagyonmegtartás megengedett módjai a tisztikarban nem a magasabb életszínvonal elérését célozták? A jobb helyőrségért, beosztásért, magasabb kiképzésért, vezetői és magasabb parancsnoki állásúkért történő erőfeszítések mások lennének, mint a konkurenciával való hadakozás? A tiszt nem a több tudás elsajátításával előzte meg társát s az asztalos nem szebb és jobb bútor elkészítésével győzte le a konkurenciát? Mi hát a különbség? Egy a valóságban nem létező idegen tradíciókon alapuló közhely, semmi más! S a magyar társadalom széles rétegeiből csak a tisztikar rendelkezett fixfizetéssel, mely mentesítette őt a megélhetés harcaitól? A tanító, tanár, bíró, állami, megyei és városi tisztviselő, nagyüzemek és állami nagybirtokok állandó alkalmazottai, stb. nem rendelkeztek ugyanúgy fixfizetéssel? Vagy nem láthattunk elég parasztot, aki látástól vakulásig dolgozott sovány nadrágszíjföldjén, holott másutt, — bányában, gyárban — többet kereshetett volna? Nem láttunk elég munkást, aki nem csupán “dolgozott” a munkahelyén, mint bárhol a világon, hanem a munkájába egyéniségét, lelkét lehelte bele, holott enélkül is ugyanannyit kereshetett volna? Nem volt elég iparosunk, — lakatos, szabó, suszter, kőműves, asztalos, stb. — akik jóval több időt dolgoztak munkájukon, mintsem szükséges lett volna, csak azért, hogy szépséget, ízlést, csínt, lelket tudjanak beleadni? Ez mind csak materiálizmus? Nem! A munkaszeretet, a szépség s az ízlés, — lélek, s ahol a lélek jelen van, ott az eszmei célok szolgálata is feltalálható épúgy, mint ahogyan a fixfizetés mellett is az anyag világa uralhatja az egyént. A magyarság, a magyar nép összessége olyan magas erkölcsi fokon áll, hogy minden ilyen erőltetett választóvonal létesítése csak kárát és nem előnyeit szolgálná, tehát még a meglévőt is minden eszközzel el kell tüntetni, hiszen történelmünk tanúsítja, hogy eredményeket csak akkor értünk el igazán, amikor katonai vezetőink, tisztikarunk vér és test volt a magyarság véréből, míg idegen, vagy idegen szellemiségű tisztjeinek ha engedelmeskedett is, de velük igazi közösséget soha nem érzett és nem vállalt. Mar pedig a jövőben még sokkal nagyobb szükség lesz erre a feltétlen közösségre és egységre, mint a múltban volt s ma minden lehetőség megvan rá. Az a minden képzeletet felülmúló nyomás, ami ma otthon a magyarságra nehezedik, eggyé kovácsolta a lelkeket, ezt pedig elherdálni BŰN! Nem elherdálni, hanem ellenkezőleg megtartani, ha sikerül megalkotni egy olyan magyar társadalmat, melynek minden tagja és intézménye már a békében kiveszi a részét a katonai feladatokból, tehát: 1. polgári bíráskodásunk látja el saját kebelén belül szervezett osztályaival a volt hadbíróság feladatait, 2. egységes orvostársadalmunk intézi az ország és haderő egészségügyi szolgálatát úgy békében, mint háborúban, 3. mérnökeink és üzemeink veszik magukra a hadianyagszolgáltatással járó feladatokat, 4. polgári közigazgatásunk látja el a katonai békeközigazgatással járó munkákat, és végül 5. közoktatásunk végzi el a mindenki számára szükséges katonai előképzés feladatait. A hívatásos és minden választóvonaltól megfosztott tisztikar pedig ily körülmények mellett a legszorosabb kapcsolatba kerülhet a nemzet minden társadalmi rétegével. A jövőben pedig a tisztnek nemcsak katonának, hanem tudósnak, parasztnak, munkásnak és szerzetesnek kell lennie egyszemélyben, aki nemcsak meghalni tud a hazájáért, hanem áldozatos és hősies életet is kész élni. Az lehet, hogy egy ilyen társadalom és egy ilyen élet el fog ütni a többiekétől, az is lehet, hogy a jövőben és még sokáig nem lesz díszes ruhánk, de ez a sorsunk s ha elvállaljuk, lesz szabadságunk, lesz szabad magyar nyelvünk, lesz értékes és magyar kultúránk és lesz fejlődő jövőnk. És ha nem vállaljuk....? Ady ezt mondja: “S aki kihull, megérdemelte.” 17
