Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

Kiindulva abból a tényből, hogy a svábok túlnyomó részének esetében elismerten olyan bevándorlókról lenne szó, akik “törzsi” idegenségüket a befogadó környezetben mindenkép fenn akarják tartani s a német nép integráns részének tekintik magukat, mindenekelőtt anynyit állapíthatunk meg, hogy a svábok olyan kivételes elbánást igényelnek maguknak, amilyet tapasztalás szerint a világ egyetlen civilizált országában sem adnának meg nekik. Erről könnyen meggyőződhetnek, ha bármely országnak a bevándorlóival szemben követett politikáját kissé közelebbről megnézik. Nem ismerhet - nők el tehát javukra mindazokat a jogokat, amelyek a tömbökben települt autochton kisebbségeket normálisan megilletik. Nem engedhetnők meg azt sem, hogy valamely idegen nép országunkat gyarmatnak tekintse, ahol fiai az anyaország védelme alatt az alkalmazkodás és beilleszkedés minden szüksége nélkül rajokban telepedhetnek meg. Ez megtörténhetett a XVIII. században, amikor egy idegen dinasztia meghódított tartományként kezelte az országot, az ilyenfajta alárendeltségi viszonyon azonban a magyar nép — ha majd az orosz megszállást is átvészelte — remélhetőleg végleg túllesz és a reákényszerített egykori gyarmatosok kedvéért nem kell feláldoznia saját legelemibb érdekeit.

Annál is kevésbbé, mivel — mint már mondottuk — Közép-Európa viszonyainak eljövendő rendezésénél aligha lesz figyelmen kívül hagyható az a nemzetközileg erősen latolt szempont, hogy e soknépű tájegységet lehetőleg mentesíteni kell nagyhatalmi politikát űző akár keleti, akár nyugati szomszédjának zavartkeltő befolyásától. Ez a terűlet nem lehet sem tét, sem lelkiismeretlenül kihasznált eszköz terjeszkedni vágyó hatalmaknak ármánytól és erőszaktól soha vissza nem riadó vetélkedésében. Márpedig egy számbelileg nem éppen elhanyagolható német kisebbség jelenléte a Duna völgyében nemcsak állandó ürügyet és módot adhat a külső nyomás és beavatkozás legkülönbözőbb formáinak alkalmazására, hanem egyúttal veszedelmes ötödik hadoszlopot is jelentene idegen érdekek nyílt vagy álcázott kiszolgálására. Hogy ez a félelem mennyire nem alaptalan, arra a közelmúlt történetének eseményei meggyőző például szolgálhatnak.

Amennyiben tehát az európai egyensúly biztosítása megkívánja a Duna-medence népeinek politikai tömörítését, — és ezt ma már kellő látókörrel bíró politikus nem vitatja, — súlyos diplomáciai tévedés és következetlenség lenne a svábok visszatelepítésével mindjárt bevezetőben tátongó rést ütni e népek federatív egyesítése útján létesített szigetelő falon.

Épp ezért vagyunk kénytelenek koncepciótlannak és rövidlátónak minősíteni azokat a magyar oldalon elhangzott kijelentéseket, melyek ahelyett, hogy próbálnák kivédeni a német részről előreláthatólag fokozódó éllel és hangsúllyal jelentkező követeléseket, spontán ígéretet tartalmaznak a követelések messzemenő kielégítésére, sőt egyenesen propagálják a svábok “hazatérésének” a gondolatát. Tisztában vagyunk vele, hogy az ilyen kijelentések mögött többnyire igen sok személyes természetű indíték van, amelyek leleplezésére kár szót vesztegetni. De lássuk, mit érnek azok az érvek, amelyek legalább látszólag igazolhatnák e kifogásolt engedékenységet.

Ezek közt a legnyomósabb bizonyára annak kiemelése, hogy nem szabad a németek barátságát egy konok visszaútasítással kockára tennünk. Magától értetődik, hogy Németországgal éppúgy, mint minden szomszédunkkal a legkorrektebb és legszívélyesebb viszonyt kívánjuk fenntartani. Ez a kívánság azonban nem mehet odáig, hogy a jóviszony megóvásának mi fizessük meg az árát olyaskép, ahogy a kicsinyek szokták ajándékokkal maguk felé hajlítani a hatalmasok kegyét. A

svábok visszafogadásával járó áldozat önkéntes és minden ellenszolgáltatás nélküli vállalása különösen bántó, sőt megalázó lenne már csak azért is, mivel mindanynyian jól tudjuk, hogy elsősorban nekünk, a Hitler által megszállt, kifosztott és elpusztított országnak volna jogunk jóvátételt követelni a németektől. Hogy ezt mégis nincs módunkban megtenni, azt egyebek közt annak az ostoba és szerencsétlen látszatnak köszönhetjük, mintha mi valóban Náci-Németország legkitartóbb fegyvertársai lettünk volna, nempedig egy legázolt ország, mely a külső erőszakkal és a sokrétű belső árulással nem tudott megküzdeni.

Ne bolygassuk most azt a kérdést, hogy e látszatért kit vagy kiket terhel a felelősség. Az ellen azonban a leghatározottabban fel kell emelni a szavunkat, hogy a nemzeti öneszmélet kiskorúi vagy a csatlós-gondolkodás idegen védnökök felé sandító félmagyarjai továbbra is fesztelenül és ellentmondás nélkül hirdethessenek olyan szabványszerű politikai irányvonalat, melynek századok óta mindig egy és ugyanaz a lényege: belpolitikai vonatkozásban óhajtott megoldásokhoz egy külső hatalom lesbenálló “barátságában” találni erőteljes segítőkezet. E pillanatban nem érdekel bennünket, hogy a hazatelepítendő svábokban és a mögöttük álló németségben egyes személyek vagy csoportok milyen célok szolgálatára kívánnak politikai hátvédet teremteni maguknak. De egyet félreérthetetlen világossággal értésükre kell adnunk: lehet, hogy Európa függő ügyeinek majdani rendezsénél rajtunk kívülálló okokból kénytelenek leszünk belenyugodni olyan intézkedésekbe is, melyek népünk számára kétségtelen hátrányt jelentenek. Ennek tudatában minden igazi magyarnak becsületbeli kötelessége az, hogy képességeihez mérten igyekezzék eleve elhárítani az ilyen hátrányos intézkedések lehetőségét. Erre való a felvilágosítás és a diplomácia. Ehelyett azonban előre és minden valódi ellenérték nélkül felajánlani olyasmit, ami igaztalanul csorbítaná érdekeinket, nem egyéb, mint véteni a köteles nemzethűség elemi kívánalmai ellen.

A visszatelepítés magyar szószólói úgy vélik, hogy egyéb meggyőző érvek híján elég, ha a természetjogra és a keresztény morál parancsára hivatkoznak s ezzel megfellebbezhetetlenül igazolták is álláspontjuk helyességét Nem gondolják ezek a jó emberek, hogy túlontúl gorombán akarnak visszaélni a jóhiszeműségünkkel? Lehet jogot és erkölcsöt elképzelni igazság nélkül? És ha való az, hogy végigtiportak rajtunk, nem várhatjuk-e el az igazságosság nevében, hogy tőlünk se tagadják meg az elégtételt? Egyébként is nem megtorlást kívánunk, — bár a bűnhődés eszméje a keresztény etikától sem idegen, — hanem egyszerűen azt, hogy ne erőszakoljanak ránk valamit, ami veszélyeztetheti nyúgodt és békés fejlődésünket, s olyan áldatlan helyzeteknek lehet a forrása, amelyeknek ártalmait éppen eléggé ismerjük a múltból. Ez talán sértené a jó erkölcsöt? Ellenkezőleg, az volna erkölcstelen, ha a kölcsönös érdekek lemérésénél mindig az erősnek lenne igaza a gyengébbel szemben.

E kérdés megítélésénél különben nem egyedül magyar érdekek esnek szükségszerűen mérlegelés alá. Elfogadva azt a tételt, hogy a Dunamedence békéje és függetlensége az ottlakó népek valóban őszinte összefogásán és kölcsönös szolidaritásán múlik, a mi politikánk akkor lesz helyes, ha nem adunk gyanúokot arra, mintha különútakon akarnánk járni s az egykori telepesek visszafogadásával a németek kedvezését próbálnók megvásárolni. Ilyen preferenciális politikával a szövetséghez tartozó felek olyan egészségtelen vetélkedésének és széthúzásának vetnők el a magvát, mely az alig megszületett federáció szétrobbantásához vezetne. Minden germán befolyásnak tehát, mely meghaladná a jószom-21