Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

SOOS GÉZA

Mit hoz

Az egész világ nagy várakozással néz 1953. elé. Nemrégiben hallottam egy helyi viszonylatban kimagasló amerikai vezetőember fejtegetéseit, hogy már a század elején és azóta ismételten jósolgatták: 1953. új korszakot kezd a világtörténelemben. Már maga a “szám” is ritka; osztható 3, 7, 9 és 31-gyel, vagyis több “ciklus” kezdődik vele. A szabad világ vezető államában: az Egyesült Államokban 20 év után más párt, új garnitúra veszi kezébe az irányítást és már eddig is számos biztató jele van az egészségesebb kibontakozásnak.

Kevesen vágynak annyira valami “jobb” után, mint a nagyvilágban szétszórt, árva magyarok és ezek között is különösen az Új Magyar Út munkatársi gárdája. Legtöbbünknek hozzátartozói deportálva vannak, vagy a börtönök árnyékában, betegségben, nyomorban vergődnek. Itt kinn, legtöbbször egymástól is izolálva, mérhetetlen gondokkal, nem egyszer igaztalan vádak alatt morzsolgatjuk napjainkat, éveinket és a magunk nehézségeinél is jobban emészt, hogy szeretteinkért — akár a Vasfüggönyön túl, akár innen — alig tehetünk valamit.

A leggyilkosabb kérdés így mered felénk: ha 1953. valóban a nagy változások, nagy döntések éve lesz, vagy ha legalább megfordul a világ a halál felé rohanásból az élei kibontakozása felé, — lesz-e, lehet-e és milyen jó gyümölcse ennek a mi árva magyar népünk számára? Nem ismétlődik-e meg annyiadszor, hogy nem leszünk felkészülve, és — miként 1918—19-ben, majd 1944—45-ben, az események könyörtelenül átgázolnak rajtunk? . . .

Amíg a Vasfüggöny mögött véreink nap mint nap növekvő vágyakozással, de csökkenő erővel állnak ellent a sátáni és kegyetlen vörös totalitárizmusnak, és hozzák nagyobbnál nagyobb áldozataikat, — addig itt kinn mindinkább üzletié kezd lenni a magyar élet . . . Néhány aránylag kicsi, a nyugatra szakadt magyarságnak nem mindig a legjavából való csoport különféle jogcímeken elég jól megél abból, hogy ügyesen helyezkedett, illetve, hogy egy-egy adott időpontban bizonyos múlt érdemekre hivatkozhatott. S ugyanakkor, mikor egy-egy “befogadott” csoporthoz való tartozás silányabb embereknek is aránylag nyúgodt “szellemi” megélhetést biztosít, felkészült, kiművelt agyú embereink egész sora hősiesen vállalt fizikai munkában senyved a létminimum határán. Élelmesebb, vállalkozóbb magyarjaink pedig — látva ezt az erkölcsinek aligha nevezhető magatartást a kisszámú “szerencsés” részéről — mindinkább belemerülnek a pénzszerzésbe, és nyíltan vagy hallgatólag dezertálnak a magyarságtól, főként annak szellemi szolgálatától . . .

A román emigráció megtalálja a módját, hogy minden szellemi emberét szellemileg foglalkoztassa: sőt máris a jövő békeelőkészítés rendszeres munkájának

egy részével megbízza. A csehszlovákok belső viták ellenére is gondoskodnak minden emberükről. Az esztek, lettek, bulgárok jelentős kultúrális munkát fejtenek ki, és a hős kis finn nemzet is mindent megtesz, hogy a világ megbecsülését megőrizze.

Nálunk ki-kiszivárog a “hivatalos” emigráción belülről egy-egy tiszteletre méltó erőfeszítés, de sokunknak az a benyomása, hogy szánalmas pozíció-harcokon, napi problémácskákon és évszámokban kifejezett — de már mind a múlthoz tartozó — közjogi vitákon túl: 1914, 1918, 1921, 1939, 1944/45, 1946/48, — alig történik valami. "Magyarul" gondolkozni és beszélni — bűn és nyilvánosan űldöztetik. Mert “magyar” kategória csak igen kevés lélekben él. A “magyar” egyeseknek szigorúan csak “baloldalit”, másoknak kizárólag “jobboldalit” jelent. Aki a tragikus szakadékot áthidalni, a különféleképen gondolkozó szellemi és erkölcsi elitet egymás mellé hangolni próbálja, — az már gyanús, megbízhatatlan, — talán “hazaáruló”! Sőt, ha a múlt és jelen fogalmait a jövő szempontjából újraelemezni igyekszik, — akkor egyenesen elhallgatandó.

A tisztesség úgy vész ki, hogy döbbenetes: a sajtó számos esetben zavartalanul hamisíthat, ragadhat ki és torzíthat el félmondatokat, hirdethet ismételten valótlanságokat, — személyi féltékenységtől és hiperambiciótól fűtött “nagyságok” szabadon rágalmazhatnak, s ha a pillanatnyi “pártpolitikai” érdek úgy kívánja, vezetőik szemrebbenés nélkül melléjük fognak állni. Hiszen nincs magyar bíróság, elfogadott erkölcsi testület, a jobbérzésűek pedig gátlást éreznek más bíróságok elé vinni belső, magyar ügyeket. így hát az erkölcs sem kötelező, mintha az Isten is meghalt volna.

Nem csoda ilyen körülmények között, hogy az otthonról régebben elkerült magyarok értékesebbjei csendes undorral maradnak távol mindentől és győzik meg magukat a mielőbbi teljes asszimiláció könnyebb és egyszerűbb szükségességéről.

Mit hoz 1953? Aggódva írjuk le: ha kinti magyarságunkon belül gyökeres erkölcsi változás nem áll be, — akkor számunkra csak vereséget, lemaradást, halált...

Immár negyedik éve hirdetjük és mind több meggyőződéssel ismételjük, hogy ha magyar a magyarral erkölcsi alapon meg nem békéi, ha a magyarságon belül egy nagy erkölcsi, szellemi és szociális megújhodás nem megy végbe, ha a magyar szellemiséget nem tudjuk az egyetemes emberi szellem értékeivel megtermékenyíteni és viszont, ha a körülöttünk lakó népekkel nem tudunk — igazságon és becsületen alapuló — sorstársakhoz illő lelkületet teremteni, akkor nincs magyar jövő.

Bizva Isten kegyelmében és magyarságunk nagyrészének jóérzésében, meghirdetjük 1953-ra a magyar megbékélés és erkölcsi megújulás évét! Kérjük testvéreinket, hogy igyekezzenek megbékélni Istennel, Krisztussal, hogy a halálba száguldó materialista világban a lélekre, szellemre és ezek gyümölcsére: az erkölcsre építhessenek. Igyekezzenek megbékélni egymással, hogy a közönséges bűnözők, illetve köztörvényi bűncselekményekben részesek kivételével magyar a magyarral összefoghasson: a jobb helyzetben levő kötelességének tartsa még vergődő testvérein segíteni, a megbékélést veszélyeztető elemek pedig megfelelő erkölcsi testület eljárása alapján társadalmi bojkottól tarthassanak. A jószándékú magyarok aztán — egymás ellentétes véleményét is tiszteletben tartva — kéz-a-kézben igyekezzenek az új magyar élet körvonalait felvázolni és a magyarság világmegbecsüléséért — idővel, munkával, anyagiakkal — megfelelő áldozatos feladatot vállalni.

Hiszünk abban, hogy szavunk nem süket fülekre talál és így — minden b’etegségtünet ellenére — bízunk a magyarság jövendőjében.

3