Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-10-01 / 10. szám
SOOS GÉZA Édesanyám Nemrég jött a szomorú hír, hogy elmentél tölünk örökre. Mikor futtában elbúcsúztunk, ki gondolta volna, hogy csak odaát találkozunk? . . . Nekem volt valami ilyen szorongó sejtelmem, de elhessegettem, nehogy Téged még gyöngébbé tegyen, s mázsás terhek nyomják a búcsú pillanatait . . . Mi mindent kellett volna megköszönnöm?! Többet, mint az életet, melyet minden anya ad gyermekének, de csak azért adhat, mert Isten adta neki is .. . Emlékszem, hat-hétéves lehettem. Akkor is szörnyű háború volt. Hetekig csak tököt ettünk, néha még azt sem. Apám valahol hidat őrzött, nagyanyám mesélte, hogy a Dunaparton ágyúkat állítottak fel, — román katonák rontottak be lakásunkba s rekviráltak. S az izgalmak, nehézségek között Te minden reggel elővetted a '’‘Reggeli Harangszó"-!, s Jézus szeretetéről, Isten országáról olvastál néhány sort. Hányán bántottak, hányszor bántottunk, s Te soha a rosszat rosszal nem fizetted vissza. Eltűrtél minden sérelmet, s ha néha kifakadtál is, percek múlva — segíteni akartál annak, aki csúnyán belédmart. Hagytad Magad becsapni ezerszer, de nem voltál hajlandó élni egyetlen alkalommal sem, mikor valakin “visszavehettél” volna valamit. Nagy dolgokban mindig meg tudtad tagadni Magadat, s talán öntudatlanul — szavak nélkül is — mutattad Jézus útját . . . Köszönöm, Anyám, a lelket . . . Te voltál a művészet, a szép . . . Nemcsak finom arcvonásaid, filigrán alakod sugározták a szépet: neveltél a szépre. Még elemista voltam, mikor először vittél a Műcsarnokba, a negyedik polgárista lányokkal. A képekhez akkor nem volt sok érzékem, de egy játszó meztelen kisfiú szobrát mindmáig őrzöm emlékemben. Aztán nem volt őszi vagy tavaszi tárlat, rendes vagy rendkívüli kiállítás, melyre ne vittél volna el, — s a képek, szobrok, a művészet szeretete csak úgy észrevétlenül gyökerezett belém. Mikor aztán külföldre jutottam, a legtöbbet nem a fény, a szabadabb élet, a különlegesebb “fogadások” jelentették számomra, hanem a múzeumok, képtárak. Gyászhired után néhány nappal néztem meg a szörnyű világégés után először kinyitott első képkiállítást itt, Rómában. Rafael, Caravaggio, Andrea del Sarto Madonnái, Tizian, Tintoretto és a többi mind Rád emlékeztettek . . . — És arra, akit Isten adott társamul . . . Nyolcéves voltam. Kommün, román megszállás után nehéz volt az élet. — KlöpU-iskolát nyitottál. Mennyit csodáltam a szebbnél-szebb csipkéket! Mint elemista, sokat voltam beteg. Szörnyű unalmasak voltak a délelöttök, — egyedül az ágyban. De milyen más volt a délután, ha Te megjöttél, leültél a zongorához, s zsoltárokat, dicséreteket játszottál. Bach, Mozart (Álla Turca), Weber, Beethoven jöttek megtölteni szomjas énemet a zene csodás gazdagságával . . . Mennyit kűldtél zongorát gyakorolni, skéilázni, s én hogy nem akartam! De Te voltál erősebb, ■— szelídségeddel. S ma boldogan köszönöm, hogy a keserves magányban — elvágva mindazoktól, akiket legjobban szeretek — leülhetek néha a zongorához, s felüdülhetek . . . Köszönöm, Anyám., a szépet! Hogyan rajongtál a kultúráért! Irodalom, nyelvek . . . Megismerni más népek lelkiségét, szellemiségét. Semmi közöd sem volt a hitleri gangszterizmushoz, de rajongtál Goethé-ért, Schiller-ért, végigolvastad a leghosszabb Thomas Mannregényt. Angol vagy francia irodalom éppúgy féltett kincsed volt, de mennyit kellett eltűrjél tőlem, mert nem akartam Tőled franciául tanulni. Inkább megtakarítottad másutt a leckedijakat — s taníttattál . . . Köszönöm a nyelveket — a több tudást — a több olvasást — a BELSŐ életet . . . Hányszor figyelmeztettél: nem a KÜLSŐ eredmény számít, nem a siker, hanem a belső érték, az igazi emberség . . . Hányszor voltam elkeseredve, mert ügyes törtetők, jellemtelen eszközökkel feltornázták magukat, s mert nekem se rangom, se vagyononom, se összeköttetésem, — nem juthattam oda, ahol nemzetemet, egyházamat JOBBAN szolgálhattam volna . . . Isten Igéje után mindig a Te szelíd szavad, —a Te csendes példád — segített a legtöbbet, míg aztán ugyanezt — még intenzívebben talán — nem folytathatta Istentől kapott élettársam. így is hányszor voltam gyenge a kísértéssel szemben, hányszor ütöttem vissza, hányszor voltam szeretetlen, — de .. . 5
