Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

Attól eltekintve, hogy az ősi alkotmányra való hivatkozás nem egyéb, mint divatja-múlt, kongó frázis, elképesztő nemzeti önmérgezés kísérletének tartjuk a “jogérzék” olyan értelmezését, mely azt kívánná a magyarságtól, hogy — angyalian elfelejtve a rajta esett erőszaknak történetünk legkomorabb tragédiájává nőtt tényét — maga siessen orvosolni az őt lehengerlő népkolosszus egyik váratlan sérülését, amelynek okozásában egyébként a legkisebb felelősség sem terheli. Az a nép, amely elég együgyű lenne ahhoz, hogy engedje magát az ilyen politikai álszenteskedés pórázára fogni, valóban megérdemelné, hogy a tetterősebb és céltudatosabb népek árja összecsapjon a feje felett. Mert alapjában véve az az önkéntes felelősségvállalás, amit “szakértőink” hirdetnek, alig különbözik valamiben a kommunistáknak annak idején a megcsömörlésig variált ama dialektikájától, mely szerint a magyar népnek bűntudatot kell éreznie azért, hogy az utolsókig ellenállt az orosz “felszabadítóknak”.

így fest tehát a kérdés, ha annak tárgyalását az érzelmek síkjára engedjük siklani. Márpedig ebben a dologban semmiféle szentimentálizmusnak helye nincs. Nem arról van szó, hogy a svábok kitelepítése jogos és emberséges cselekedet volt-e, mert akkor ugyanezt a kérdést magával a háborúval kapcsolatban is felvethetnők s mindkét esetben egyértelműen arra a megállapításra kellene jutnunk, hogy az egyik éppoly brutális és embertelen, mint a másik. Mint ismeretes, a háború — melyet távolról sem mi akartunk — a nemzetek közötti ellentétek elintézésének sajnálnivalóan hagyományos eszköze. Semmi köze az erkölcshöz, s a joghoz is csak annyi, hogy kimenetele szerint ilyen vagy olyan új jognak lesz a forrásává. Ha a németek nyerték volna meg a háborút, most az ő hatalmi akaratuk szabná meg, hogy mi a jog, s Budapesten német “Gauleiter” írná elő élethez való jogunk korlátáit. Ezért a sváb ügyet is csak hagyjuk meg annak, ami eredete szerint volt: politikumnak, amelynek megoldásában kizárólag kollektív célszerűségi szempontok játszhatnak közre.

Ilyen szempont pl. a Duna-medence kis népei békés fejlődésének és függetlenségének a biztosítása.

E békének és függetlenségnek legelső feltétele természetesen az érdekelt népek egymással való végleges és becsületes megegyezése abban a tekintetben, hogy területileg mit ismernek el egymás jogos és elvitathatatlan bírtokállományának, s másrészt milyen közös alapelvek szerint kívánják szabályozni azoknak a kisebbségeknek a jogállását, amelyeknek az anyaországhoz való kapcsolása — minden lehetséges megoldásnak gondos figyelembevételével — nyilvánvalóan leküzdhetetlen nehézségekbe ütköznék. A kisebbségi sorsban hagyott népességnek a minimumra csökkentése, valamint az egyes országok kölcsönös kisebbségeinek észszerű egyensúlyba hozása ugyanis az az egyetlen eljárás, mely a határok igazságos megvonását biztosíthatja. Ha ez egyszer megtörtént, a dunai népek békés együttműködésének egyik legsúlyosabb akadályát sikerült elhárítani. E rendezés érdekében nekünk, magyaroknak, magától értetődően le kell mondanunk arról az igényünkről, hogy pusztán hagyományi alapon bármiféle hegemóniát gyakoroljunk a szomszédaink felett. Ez utóbbiaknak viszont be kell látniok, hogy nekik sem lehet továbbfolytatniok a magyarság következetes gyengítésére irányuló politikájukat, melyet konjunkturális nemzetközi kapcsolataikra támaszkodva három évtizeden keresztül akadálytalanul érvényesíthettek ellenünk. Amint a mi Berlin-Róma tengelyre épített revízionizmusunk meddő szélmalomharcnak bizonyult, úgy az egykori Kis- Entente államai által szerzett tapasztalatok is bőségesen igazolhatták, hogy sem Páris, sem Moszkva nem

képezhetnek kielégítő hátvédet nemzeti önállóságuk biztosítására. A dunai népeknek ennélfogva rá kell eszmélniök, hogy függetlenségüket sikeresen csak egymásra támaszkodva védhetik meg s államéletükből csupán a kölcsönös megbékélés politikájával küszöbölhetik ki a káros idegen befolyásokat, szigorúan követve azt az elvet, hogy a Duna-medence a dunai népeké.

E népek egymásra találása és szerves egységbe foglalása különben világpolitikai szükségesség is, mert csak ezúton remélhető, hogy az orosz és germán imperiálizmusnak a Földközi-tenger felé irányuló terjeszkedési törekvését s esetleges újabb összeütközését sikerül megakadályozni. Nem állítjuk, hogy a dunai népek bármily tömörre kovácsolt federációja egymagában sikerrel tudna ellenállni e hatalmas szomszédok gazdasági vagy katonai nyomásának; egy ma már kialakulóban levő nemzetközi biztonsági rendszerbe illesztve azonban értékes támaszpontja lehet a béke stabilizálására irányuló világtörekvéseknek.

Ebből a távlatból nézve a svábok visszatelepítése a Duna völgyébe annyit jelentene, mint 1) egyrészt szükségtelenül bonyolítani e területen a nemzetiségi csoportok elhatárolásának amúgy is nehéz feladatát; 2) másrészt pedig a védelmi övezetnek szánt államtömbben eleve olyan térídegen elemeket helyezni el, melyek nemcsak származásuknál, de gondolkozásuknál fogva is természetes szövetségesei lennének annak a külső hatalomnak, amelynek terjeszkedési hajlamaival szemben helytállni a federációnak épp egyik legfontosabb rendeltetése lenne. Mert az egy pillanatig sem kétséges, hogy a német “Drang nach Osten” veszélye a mai hatalmi helyzet eltolódásával ismét fel fog támadni, hacsak a születés-szabályozás önkéntes elfogadásával e nép nem vet véget politikai dührohamokban kirobbanó vérbőségének avagy módszeresen nem gondoskodnak az állandóan jelentkező népfeleslegeknek tengerentúli levezetéséről.

Ennek kapcsán csupán közbevetőleg jegyezzük meg, hogy az amúgyis szűknek érzett német “élettér” legutóbb végrehajtott megcsonkítása, mely a lengyelek helyett inkább az oroszok érdekeit szolgálta, teljességgel szerencsétlen ötlet volt. Nem mondhatunk több jót a szudéta-németek kitelepítéséről sem, mivel itt az államhatárokon ugyan átnyúló, de a német településterülettel szorosan összefüggő földdarabot kívántak a németség talpa alól kihúzni. A területrendezésnek ezt a formáját ugyanis semmilyen jogelvvel nem lehet indokolni. A népek önrendelkezési jogának nevében Triánonban felrúgták a történeti jogot s elfogadták az etnikai határok elvét, — bár a gyakorlatban hamisan alkalmazták. Emitt viszont tiszteletben tartották a történeti jogot, de hátat fordítottak az etnikai elválasztás elvének, hogy végül kikössenek egy harmadik megoldásnál: az etnikai vonalat hatalmi szóval egyszerűen áthelyezték a történeti határra. Ez a cinikus játék a jogelvekkel egyáltalán nem okos politika, mert bántó igazságtalanságaival jóvátehetetlenül megmérgezi a szomszédok közötti viszonyt. A dunai államok egymáshoz közeledésének pl. egész bizonyosan jóval kevesebb akadály állott volna az útjában, ha a triánoni határokat annak idején nem oly gonoszul húzták volna meg, hogy még a legkevésbbé konzervatív magyar pártoknak is lehetetlen volt azokba belenyúgodniok.

Amidőn azonban az etnikai határok erőszakos megváltoztatásának kérdésében a német tiltakozó álláspontnak adunk igazat, ugyanakkor nem tartjuk helyesnek és megengedhetőnek a dunai német szórványoknak visszaállítását vagy újólag felerősitését. Ez sem kűl-, sem belpolitikai szempontból nem lenne kívánatos s azonfelül gazdasági természetű meggondolások is ellene szólnak.

20