Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
tozandóságuk tudatát sohasem fogják feladni. Másodszor pedig a magyarságnak tudnia kell, hogy a kiűzött németeknek teljes jóvátétellel tartozik a “minden nép- és államjogba ütköző gonosztettért, amit jelenlegi vagy letűnt és emigrált hatalmasai rajtuk elkövettek”. S jelentőségteljesen húzzák alá, hogy e kérdés rendezése egyébként “valószínűleg nem egyedül a magyar nép tetszésétől vagy nem-tetszésétől fog függeni”. Röviden, e politika követőinek az a meggyőződése, hogy teljesen céltalan lenne a németeknek olyan Magyarországra térni vissza, amely nem a “nyugati kultúra hordozóinak” szerepét kívánná reájuk bízni, hanem csak “mint gyorsan asszimilálandó gazdasági értéket” szeretné őket újból megkapni.i E magatartásnál jóval bonyolultabb s magyarbarát látszatainál fogva egyszersmind nehezebben bírálható az ú. n. szent-istváni elgondolás. Itt az elvesztett birtokok visszaszerzésének természetes vágya a magyar állameszméhez való hűség tiszteletreméltó köntösét ölti magára. E ragaszkodás azonban magától értetődőleg nem a modern nemzetállam gondolatának szól. Az újabbkori államalakulásoknak az a vezéreszméje, hogy minden népnek joga van kiépítenie a maga független államiságát, kétségtelenül nem kedvez a svábok visszaékelődésének olyan népek közé, melyek mindegyikének épp az volt a legfőbb baja, hogy országuk területén jelentős nemzeti kisebbségek éltek. Ezt a svábok is igen jól tudják s ezért úgy segítenek magukon, hogy simán hátat fordítanak a jelen és közelmúlt tényeinek s alkalmasabb formuláért a középkori állameszme keresztény, univerzálista és anacionális hagyományaihoz nyúlnak vissza. Nem veszik tudomásul, hogy a Szent-Korona területét Triánonban jóvátehetetlenül feldarabolták és hogy az egykori birodalom örököseinél — nem szólva itt a mai népi-demokráciákról — a legkisebb hajlandóság sem tapasztalható nemzeti államaik különállásának feladására. Svábjaink csökönyösen Szent Istvánra hivatkoznak, akinek birodalomépítő elveihez tartozott a többnyelvűség megtartása, sőt előmozdítása, ami akkor — tegyük hozzá — a kor szellemének megfelelő álláspont volt, de aminek a célszerűségében manapság sehol a világon nem hisznek. A taktika hihetetlenül átlátszó; a birodalmi gondolat csábító emlékeinek idézésével megkísérlik a hatalmi álmok iránt még ma is fogékony magyar rétegekben hajlandóságot kelteni arra, hogy a németekre támaszkodva újra felvegyék a triánoni korszak hiábavaló küzdelmeit a területi integritásért. Hogy ez a küzdelem hová vinné az országot, azon ne törjük a fejünket. A fontos az, hogy ez állampolitikai délibáb fejében és egy abszolút liberális nemzetiségi politika kötelező ígérete mellett rögtön tegyük magunkévá a sváboknak visszatelepítésre és teljes jóvátételre irányuló követelését. Ha pedig az utódállamok népeivel való ellenséges viszonyunk azután megint a németek karjaiba hajtana bennünket, az csak igen kapóra jött visszakanyarodást jelentene ahhoz a régi szövetségi politikához, amelyre mindig és kivétel nélkül a magyar nép fizetett rá. Ugyanazok a sváb politikusok azonban, akik a mi megvesztegetésünkre az ősi magyar alkotmánynak rendi szellemű és etnikai megkülönböztetést alig ismerő államideálját emlegetik, saját használatukra kizárólag a népi gondolatnak fajvédő szempontjait tartják mérvadóknak. Egymásközt leplezetlenül hirdetik, hogy a dunai svábság számára az államkeret puszta fikció s a 1 Az idézett kijelentések a Gegenwart und Zukunft c. folyóirat 1950. karácsonyi számában találhatók. 2 Lásd: Neuland, 1951. március 18. E lap valamennyi dunavölgyi sváb szócsövének nevezi magát. határok kérdésének nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Nekik csak két dolog fontos. Az elsőt így jelölik meg: “Főcélunk népi egyéniségünk megtartása tekintet nélkül arra, hogy milyen környezetben élünk... Törzsi egységünket minden körülmények közt meg kell őriznünk.” A másik feladat pedig “a gazdasági térség biztosítása és kiterjesztése” a németség javára.^ * * * Egykori sváb honfitársainknak ezt az egészséges és józan reálizmusát őszintén irigyeljük és semmi megbotránkozni valót nem találunk abban, hogy így gondolkoznak. Ami bennünket a kérdéssel való foglalkozásra késztet, az egyedül és kizárólag az a meggondolatlan és szerintünk könnyelmű magatartás, amelyet a magyar emigráció egyes körei — és hozzá nem a legfelelőtlenebbek — ebben az ügyben nyilvánosan követnek. Valóban megdöbbentő, mennyi olyan magyar akad, akinek eszébe sem jut, hogy e sváb reálizmusról példát vegyen magának s a kérdést elsősorban a magyar nép jól felfogott érdekeinek szemszögéből vizsgálja. Ehelyett pártpolitikai vagy egyéb bevallhatatlanabb meggondolásoktól vezetve azt igyekeznek velünk elhitetni, hogy önként felajánlandó jóvátétellel mi tartozunk a sváboknak, mintha bizony bennünket semmi jóvátenni való sérelem nem ért volna a németség részéről. Az ilyen magyarok a sváb kérdést egyszerűen “az erkölcs, a magyar alkotmány, a nyugati kultúra és humánum” magaslatairól szemlélik s mélyen megilletődnek “Magyarország németajkú lakosságának tragédiájától”. Ez igen szép és helyes, s az emberi együttérzésnek szubjektív jellegű kinyilvánítása a legteljesebb megértésünkre tarthat számot. Politikai használatra azonban az eféle szubjektivitás nem alkalmas, — különösen, ha az olyan egyoldalú, hogy tudomást sem látszik venni a svábok megpróbáltatásainak tragikumban mérhetetlenül súlyosabb ellentételéről: a végveszélybe sodort magyarság hosszú és istentudja még meddig tartó kálváriájáról. Csupán a földönfutóvá kényszerített áldozatokra korlátozva az összehasonlítást, kérdezhetnők, hogy a 80,000 hazai sváb menekült mellett mennyi magyar vette kezébe a vándorbotot és a 120,000 kitelepített svábbal szemben mennyi azoknak a “magyarajkú honfitársainknak” a száma, akiket elhajtottak, kit ide, kit oda, s akik végeláthatatlan sorokban tűnnek el ma is a deportálásnak és munkatáborba hurcolásnak Szibériáig nyúló halálos országútján. Ezért vagyunk kénytelenek kijelenteni, hogy a jóvátétel spontán felkínálóinak ez a félszeműsége, az arányérzéknek ez a feltűnő hiánya nagyon nyugtalanító jelenség s tűnődve keressük ez egyirányú elérzékenyűlésnek valódi rúgóit. Az ember szinte elhűl “nemzetiségi szakértőinknek” egyes olyan megnyilatkozásai felett, melyekből — ha hitelt adhatnánk nekik — az tűnnék ki, hogy a magyarság nemcsak politikai tájékozódó képességét vesztette el végleg, de arról sincs fogalma, mi történik vele és körülötte. Nem tudja, hogy azt a háborút, melynek egyik utókövetkezménye a keleti németség kitelepítése lett, Náci-Németország akarta és robbantotta ki. Nem tudja állítólag azt sem, hogy csellel és erősőzakkal a nácik hajszolták bele a háborúba; hogy ők voltak az elsők, akik megszállták az országot, elkobozva tőle maradék önrendelkezési jogát is; hogy az oroszokat megelőzve ők fosztottak ki bennünket javaink legértékesebbjéből s pusztították vagy pusztíttatták el oktalanul azt, amit hátrahagytak. Mindezt és még sok egyebet — pl. hogy svábjainkat céltudatosan idegenítették el tőlünk, másfelől meg az utódállamok népeinek nacionálista gyűlöletét állandóan szították ellenünk — nemzetiségi szakértőink úgylátszik teljesen elfelejtették. 19
