Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-09-01 / 9. szám
A két világháború között egy ideig Sinclair Lewis volt a legolvasottabb regényíró Amerikában. Ez annál feltűnőbb, mert az átlagos amerikai olvasó szereti a “happy ending” történetet lélektani megokolás nélkül; ezt a hajlamát rendszerint a mozi elégíti ki a legsikeresebben. Amikor Sinclair Lewist 1930-ban a Nóbel-díjjal kitüntették, az amerikai kritikusok egy része ezt annak tudta be, hogy Lewis realisztikus torzrajzaiban az európaiak az amerikai élet szürkeségét, lármás egyhangúságát, művészietlenségét látták s voltaképpen nem az íróművészt értékelték, hanem a karikatúristát. Az első világháborút követő években, leginkább H. L. Mencken szatirikus cikkeiben és Ring Lardner novelláiban, Juvenalis és Martialis iróniáját s Rabelais hahotáját az amerikai végzetre alkalmazva, az újvilág a badar érzelgősség és esztelen anyagiasság hazájának látszott, ahol a tömegek mámorosán tapsoltak a céltalan sikernek. Ötletes megjegyzések s komoly irodalmi művek egyaránt a dollár vadonját okozták a lélek és az érzékek üdeségének hiánya miatt, s rámutattak -a fantázia nélküli kenetesség mindenhatóságára. Sinclair Lewis ehhez az írói nemzedékhez tartozik. Amerikában az őserdőt kicserélték a felhőkarcolók erdejével, a primitív romantikát a számító szentimentálizmussal, a “common sense” bölcseségét a szellemi iránytalansággal. S ha Sinclair Lewis legkülönb regényeit olvassuk, teszem fel a Main Street, Arrowsmilh, Babbitt és Dodsworth című regényeket, feltétlenül ilyen kép rajzolódik ki lelkűnkben. írásmódjában Emile Zola és Arnold Bennett hatását érezzük; kisebb és nagyobb városai — Gopher Prairie és Zenith — tükrei számos amerikai kis és nagyvárosnak. Olyan női karakterei, mint Carol Kennicott, az intellektuálisan elégedetlen amerikai nőt szimbolizálják az untató női egyletek környezetében; Mrs. Dodsworthja az elkényeztetett amerikai feleség megszemélyesítője, aki férjétől elvárja, hogy tőkés és troubadour legyen egy személyben. Babbitt annak az üzletembernek a típusa, aki megrészegszik az üzleti sikertől, társadalmi tekintélytől és hírnévtől. Arrowsmithben Lewis a tudomány emberének integritását ábrázolja azzal a következtetéssel, hogy a tiszta értelem hontalan az érdek világában. S egyéb regényeiben is, amelyeknek értéke kisebb a fent említett műveknél, olyan embereket fest, akiknek mitológiája a felszín, az ügyesség, a kereskedelmi ruganyosság, a műveletlen hatalom. Későbbi regényeiben, noha nem szűnt meg szatirikus lenni, álláspontot változtatott, annyiban, hogy a pragmatizmust igazolta; erre legjobb példa Work of Art című regénye. A kritikusok azzal vádolták, hogy Lewis, aki az amerikai polgárság tehetetlenségének s telhetetlenségének ábrázolásával tűnt fel, maga is “bourgeois” lett, s ő maga klasszikus jelensége annak az írónak, aki az írást épúgy üzleti célra használja fel, mint a telekügynök a földet vagy a rágógummi-gyáros a portékáját. Sinclair Lewis esetében a hangsúly realisztikus elbeszélő képességén, környezetrajzán s jellemformáló tehetségén van. Termékeny író volt, torzításaiban is fotográfikusan megbízható, de egyoldalú. Az európai írók régen felfedezték a vidékiesség dölyfét s unalmát; Sinclair Lewisra esett az a feladat, hogy az amerikai provinciálizmust kritika tárgyává tegye. Színdarabírással is próbálkozott, de eredménytelenül; novellái töredékek; a regény volt igazi kifejezési alkata. A költői érzékenységtől a G. B. Shawhoz hasonló “józanság” választotta el. Mint a szatirikus írókat álII. talán, őt is erkölcsi princípiumok befolyásolták, de ezt a megállapítást nem szabad szószerint venni, mert számos művében mintha megelevenítő erejét csak arra fordította volna, hogy odavágjon az eltompult, tökéletlen embereknek, akiknek egyetlen “értelmi” szenzációja a közhelyekben való jártasság. Regényei egy részében maga is közhelyes, megszegve a művészi fegyelem elvét bőbeszédűséggel s fölösleges párbeszédekkel, jóllehet ezek “élethűek”. Törekvéseiben s teljesítményeiben Sinclair Lewist jelentékeny Írónak kell tekinteni. Igaz, hogy túlságosan benne gyökerezett az aktuálitásokban; túlságosan közel állott az általa megfestett világhoz, semhogy emberileg tárgyilagos s alkotás tekintetében időtlen tudott volna lenni. Könnyen írt, olykor felelőtlen folyékonysággal. Stílusa inkább közlékeny, mint érzékeltető. Útján megbotlott, ha nehezebb feladatokkal kellett megbirkózni, ám jellemző ereje gyakran legyőzi vele született írói gyengéit s ilyenkor ösztönös lélektanának sűrített alkalmazásával pompás portréfestőnek bizonyul. Hangjában kevés a változatosság; nem egy ízben korábbi műveire hasonlít, mint ahogy egy vezércikk korábbi vezércikkre emlékeztet. Sokszor az újságírót juttatja eszünkbe, aki a nagy terjedelmű amerikai napilapok vasárnapi mellékletébe tucat-elbeszélést ír s nem az írót, aki a fátum setét lirájában, drámájában vagy époszában világosságot áraszt. Kívülről nézte a dolgokat s plasztikusan továbbította őket az olvasóhoz; ugyanakkor az az érzésünk, hogy környezetéből nem tudott kikapcsolódni s iróniája akaratlanul is önmaga ellen irányul. Fent említett négy regénye alighanem tartós értéke az amerikai irodalomnak. Ezek a művei paródiájukban is tükrei egy amerikai korszaknak, amelyet ma már a történetírók ismertetnek s igyekeznek kellőképen tolmácsolni. III. A művészileg érdekes amerikai színpadi irodalom megteremtése Eugene O’Neill nevéhez fűződik. A 19. század amerikai színháza kizárólag a közönségnek udvarló kezdetleges szórakoztatás jegyében élt s működött. Bohózatok s rémdrámák többé-kevésbbé azt a célt szolgálták, mint ma a legtöbb hollywoodi film, vagy az átlag rádió- és televízió-program. Míg a regény terén William Dean Howells, Henry James, Hamlin Garland, Frank Norris, Stephen Crane s mások igyekeztek s tudtak reálisztikus hangot megütni, a színdarabírók nem tértek el a sablontól, amely a commedia del arte-val sem tudta volna felvenni a versenyt. Mint ahogy az akkori időkben Magyarországon a betyár romantika tetszett a közönségnek, az amerikai közönséget megkönnyeztette vagy megnevettette az olyan színdarab, amelyben zavaros vagy szimpla megokolással a rosszak bűnhődtek, a jók megjutalmaztattak. Valószínű, hogy akadtak tehetséges drámaírók, de közönség hiányában nem volt fórumuk. Emlékezzünk arra, hogy a londoni Globe-színház közönsége Shakespeare Hamlei-jétől nem várt filozófiát. A húszas esztendőkben a Provincelown Player-ek színpadán kerültek először színre Eugene O’Neill színdarabjai. A hang “modern” volt; a problémák izgatóak; a drámai megoldás eltért a hagyományos érzelgősségtől. Lényeges volt az író nyelve, képzelete és pszihológiája; a megtépett lélek harca az élet rejtélyével, gondjával és piszkával. O’Neill expresszionista izgatottsága s a drámai cselekmény érdeklődést kiváltó menete, az egyéni s szociális problémák összjátéka, a tudatalatti vágyak s fojtottságok kivetítése előbb egyfelvonásosokban, később nagyobb, sőt excentrikusán terjedelmes színdarabokban, az új szín-7
