Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-09-01 / 9. szám
padi élmény erejével hatott. S míg Sinclair Lewis esetében az irodalmi Nóbel-díj kiútalását nem követte az amerikai kritika egységes helyeslése, az Eugene O’Neillnak juttatott babér harmonikus visszhangot keltett. A kritikusok s a közönség rajongásán nem változtatott az amerikai író színdarabjaiban észlelhető Strindberg és Wedekind-hatás. Eugene O’Neill legtöbb műve az emberi végzet szomorú távlatát érezteti. Ide tartoznak következő színdarabjai: Beyond the Horizon. The Emperor Jones, Anna Christie, Desire Under the Elms, The Hairy Ape, The Great God Brown, Strange Interlude, Mourning Becomes Electra, Days Without the End, All God's Chilién Got Wings és The Iceman Cometh. O’Neill sohasem dramatizálta az életet békítő jellegében, kivéve Ah, Wilderness című vígjátékában, amelyben a gyöngédség és humor közvetlen. Amit tragikumnak vélt, tulajdonképpen saját neurózisának vetülete. Vannak kritikusok, akik szerint megfelelő pszichoanalitikai kezeléssel műveinek legalább felét nem írta volna meg. Drámai hőseinek hánykolódó ereje s erőtlensége inkább az idegek otthontalanságára mutat, mint a görög tragédiahősök sorsküzdelmére. A Beyond the Horizon alakjainak meghiúsult álmai, a The Emperor Jones néger kalandorának fantasztikus dicsősége s bukása, az Anna Christie és Desire Under the Elms komor szexuálitása, a társadalomba be nem illeszkedett, egyszerű és együgyű férfi pátosza a The Hairy Ape-ben, a The Great God Brown művész-polgár ellentétet szimbolizáló gyötrelme, a Strange Interlude nimfománikus hősnője, az antik Eleátra-téme newenglandi változata a Mourning Becomes Electra című színműben, a megváltás gondolata a Days Without the End-ben, az All God's Chilién Got Wings néger-fehér problémája, a The Iceman Cometh allegóriája arra vall, hogy a felcsillanó s megrázó tragikus erőket elhomályosítja a jelenetekben és jellemekben szétszórt neurózis valósága. A kikerülhetetlen sorsot nem azért érezzük, mert az író meggyőzött bennünket a fúriák vagy más titokzatos tényezők fölényéről, amellyel szemben az ember gyenge s védtelen, akarata nagyságában is, hanem mert az író, elvitathatatlan színpadi technikával, a tragikus hiányosságokat el tudja feledtetni. Arisztótelészi megvilágításban nem érezzüz a tragédiát a maga teljességében, s noha az élmények belülről jönnek, a belső élet látszik eléggé végzetesnek. A catharsis, a szánalom s rettegés által megtisztult lelki élmény, inkább lélektani eszközökkel s színpadi technikával jut el hozzánk, mint a megrendítő drámai művészet varázsával. Eugene O’Neill mégis számottevő drámaíró. Ösztönös, nem programmos, pusztán melodrámatikus hatásra törekvő művelője a színdarab-írásnak; olyan író, aki ennek a műfajnak nem egy ízben kiváló képviselője. Álláspontja a korral s a világgal szemben a meg nem alkuvó művészé; teremtő öntudata a színpadi szakértőé. Az amerikai drámairodalom Euripidesének lehetne nevezni, akit azonban nincs alkalmunk egy amerikai Aischylosszal vagy Sophoklesszel összehasonlítani. IV. Talán azért, mert az olvasók nagy része nő, az amerikai irodalomban a nőknek mindig figyelemreméltó szerepük volt. A 17. század óta, amikor a puritánizmus szellemi éghajlatában Anne Bradstreet vallásos költeményeket írt, a mai időkig a női íróknak s költőknek — egynéhány kivételével — sikerült olvasóközönségre szert tenniök. A női prózaírók sorában Harriet Beecher Stowe, Sarah Orne Jewett, Edith Wharton, Willa Cather, Ann Katherine Porter, a költőnők közül Emily Dickinson, Hilda Doolittle, Edna St. Vincent Millay, Dorothy Parker említendők s a lista így sem teljes. Akadt köztük olyan, mint Gertrude Stein, akinek nyelvi fantáziája s modorossága hatott a férfi-írókra, a többi között Sherwood Andersonra s Ernest Hemingwayre. De újabb időkben, Willa Cather kivételével, egyik női írónak sem volt akkora népszerűsége, mint Pearl S. Bucknak, akinek szülei hittérítők voltak Kínában, őmaga is ott született, s legjobb regénye, a The Good Earth, nemcsak művészi értékével, hanem exotikus s mégis reálisztikusan hiteles kínai tárgyával s ábrázolásával nyerte meg a kritikusok és az olvasók elismerését. Sokan fejüket csóválták, amikor 1938-ban az újságok Pearl S. Buck Nóbel-díjas kitüntetéséről hírt adtak. Vannak nálánál különb amerikai regényírók, akik rászolgáltak volna erre az elismerésre. Szíve dobog írásaiban? Úgy van. A távolságokat a szó melegségével s a megértés szeretetével közelíti meg? Tagadhatatlan. Legkitűnőbb regénye hőskölteménye a kínai farmernek? Ez is igaz. S mégis különösnek látszott, hogy ezt a tehetséges, de nem fölényes tehetségű írónőt reprezentáló írói egyéniségnek tekintse világviszonylatban a Nóbel-díj bizottsága. Alig van európai ország, amelynek ne volna hasonló képességű női írója. Sajnos, vannak nyelvek — s a magyar nyelv is olyan — amelyek észrevétlenné teszik az írót a nemzetközi irodalmi ítélőszék porondján. Pearl S. Buck műveiben túlteng az emberséges szándékú propaganda; didaktikus céljai olyannyira átlátszók, hogy akarva-akaratlanul is a Viktória-korabeli népszerű írókra kell gondolnunk. Az elismerésnek valószínűleg az a legelhitetőbb magyarázata, hogy bírái regényeinek bensőséges természetét becsülték. Egy olyan korban, amely nem tudja összefoglalni a múlt lelki értékeit s amelyben a szeretet oktalan könnyelműségnek tűnik, szokatlan a lelkiismeret közvetlen kifejeződése. Pearl S. Buck regényeit olvasva az az érzésünk, hogy az írás neki ürügy a tiszta, felelősségteljes élet hangoztatására. Ez is, egy fajtája a diadalnak: szeretni olyan időkben, amikor az emberiség vak és siket a szeretet jelenlétében vagy talán a szeretet elvesztette útirányát. Mindebből ne következtessünk arra, hogy Pearl S. Buck nem ismeri a tények aljasságát. Korántsem érzelgős a dolgokkal s eseményekkel szemben, hanem az érzés erkölcsét hangsúlyozza. The Good Earth, Sons és A House Divided című trilógiájában, amely teljes kiadásban The House of Earth címmel jelent meg, a kínai parasztsorsot ábrázolja. Jellemzései kitűnőek; a kínai családi élet titkait úgy tudja, mint egy bennszülött, akit kínai módra neveltek. A férj és feleség viszonyát, a három fiú relációját szüleihez, az éhínséget, az anyaföld magasztosságát, a ’ férj második házasságát, amelyre az bírta,- hogy megvagyonosodottan nem akart első feleségével élni, a vidék színét s hangulatát úgy írja' meg, hogy reálisztikus nyíltsága Móricz Zsigmondot vagy Wladyslav Reymontot juttatja eszünkbe. Az anyaföldre csodálattal néz; a legszebb fejezetekre ez ihleti. Regényének az adja meg a súlyt — főként az első kötetnek — hogy művészi formába tudta önteni tapasztalatait, megfigyeléseit és emlékeit. Kínai kritikusok is megegyeznek abban, hogy a Wang-családban az amerikai írónő a tipikus kínai családot rajzolta meg. Legtöbb regénye kínai tárgyú, bár van amerikai tárgyú regénye is. A The House of Earth-en kívül megemlítésreméltó a Dragon Seed, amelynek cselek-8
