Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

HAJNÓCZY GERGELY

A dunai federáció és a sváb kérdés

A triánoni Magyarország területéről a tulaj donképeni német “élettérbe ’ visszakerült svábok száma — az érdekeltektől származó adatok szerint — kb. 200.000 lelket tesz ki. Ebből mintegy 120.000-t a potsdami szerződés alapján telepítettek át, a többi 80.000 pedig a hadi események során többé-kevésbbé önként mint menekülő vagy katona hagyta el az országot. Ez az önmagában tekintélyes létszámú “hontalan” tömeg azonban csak kisebbik részét alkotja a csonka-országban élt németségnek, mivel az otthon maradottak száma még ma is negyedmillió körül jár.

Németországban és Ausztriában jelenleg 9 és fél millió olyan német él, akiket jórészt erőszakkal kényszerítettek eddigi lakóhelyük elhagyására. Ezeknek túlnyomó nagy többsége — mint a szudéta-németek és a Lengyelországhoz csatolt tartományok németjei — olyan vidékekről származik, melyek hosszú időn keresztül a német települési területhez tartoztak és ahonnan való kiűzésük nyilvánvaló igazságtalanság, amit csak a szomszédnépek fenyegetettsége által kiváltott gyűlölet tesz lélektanilag érthetővé.

Az említett tizedfélmilliónyi tömegben aránylag szerény töredéket képez az a hozzávetőleg 700.000 főnyi csoport, mely a Kárpát-medencéből ömlött vissza és amely régebben ennélfogva az egykori Nagy-Magyarország lakosságához tartozott. Ezt a csoportot az különbözteti meg a cseh és lengyel peremvidékekről eltávolított németektől, hogy ez utóbbiak eredeti lakóhelyükön őstelepülőknek voltak tekinthetők és eltávolításuk a fennálló etnikai határok megmásítását célozta. Ezzel szemben a történeti Magyarország német kisebbsége különböző korokban bevándorolt szórványokból, a középkorban “vendégeknek” nevezett telepesekből tevődött össze, akiknek visszatelepítése történeti és politikai szempontból egyaránt egészen más megítélés alá esik. Különösen áll ez a csonka-ország területéről kivont svábokra, akik tudvalevőleg szinte kivétel nélkül azoknak a telepeseknek az utódai, akiket a XVIII. században a németesítő Habsburgok hozattak be a török megszállás alatt kipusztított magyar vidékekre.

Ezt a közelmúltban “Auslandsdeutschtum”-nak nevezett német gyarmatos réteget a Harmadik Birodalom szédítő felemelkedése és nyomon követő bukása erős lelki megrázkódásoknak tette ki. A germán faji gőg és a hitleri politika megvesztegető sikereinek hatása alatt elvesztette a józan mértéktartásnak azt a képességét is, ami a porosz szellemi beütésű németséget általában jellemezni szokta s a befogadó népek irányában kezdett úgy viselkedni, mint a hódító szándékában ellenállhatatlannak érzett germán imperiálizmus helyi képviselője, aki utóbb az irányítást is hívatott lesz átvenni. Ez volt az a disszimilációs időszak, amikor igen sok, magát addig magyarnak vallott polgártársunk is szívesen emlegette, hogy ereiben germán vér folyik s lelkileg már próbálgatta az előbb-utóbb esedékessé válható politikai “átállás” kifizetődőnek vélt tánclépését.

A váratlan összeomlás természetesen minden németet taglócsapásként ért. Ennél is keservesebb csalódás várt azonban azokra, akik mint “Volksdeutsch”-ok térve vissza saját faj testvéreik közé, kénytelenek voltak azt tapasztalni, hogy ők ott bizony nem kívánatos jövevények, akiknek a német nagyhaza csak viszolyogva ad fedelet, de ezenfelül még jogilag sem tekinti őket teljesen egyenrangúaknak. Ez a kínos helyzet ugyan utólag némikép enyhült, a fájdalmas sorstörésből adódott kiábrándító élmény azonban valószínűleg csupán az egész háborútpróbált nemzedék lelépésével fog enyszer végleg eltűnni. Aligha számíthatunk tehát arra, hogy az a hangulathullámzás és szellemi erjedés, amit a “dunai haza” földjének elvesztése e kategóriánál kiváltott, hamarosan elüljön, s időbe fog telni, míg az elégtételszerzésnek szenvedélyes vágya lassan helyet ad majd az egyéni sorsokon kíméletlenül keresztülgázoló történelmi események hűvös és tárgyilagos mérlegelésének.

A Duna-medencéből kiszakadt németség politikai állásfoglalásának ezidőszerint van egy nagynémet és egy — tömörebb megjelölés híján — “szent-istváninak” nevezhető vonala.

A nagynémet irány az adott új keretekbe való beilleszkedés híve, az össznémet életbe való bekapcsolódás és az állandó megtelepedés szükségességét hirdeti s ugyanakkor erősen óv a magyar emigrációval való együttműködéstől, mint amely eszközként akarja a svábokat saját céljaira felhasználni. Gyűlölködően magyarellenes, az esetleges visszatérés gondolatát azonban mégsem veti el magától teljesen, de ezt, úgy látszik, az erőteljes keleti expanzió hagyományainak valamilyen felfrissíthető formájától várja, mivel szerinte a Dunamedencében a német hatalom beavatkozása nélkül lehetetlen tartós egyensúlyt teremteni. Ennek a felfogásnak az a nagy előnye, hogy világos, józan és önmagával következetes. Okosan megalkuszik a mai helyzet adottságaival, legfeljebb nyitva hagy egy ajtót a jövő felé azon az utón, amely természetesen csak az erősebb jogán járható. Ez oly egyszerű és félreérthetetlen, hogy vitába szállni vele nem is érdemes.

Csupán jellemzéskép hozzuk fel, hogy ez álláspont szerint a svábok esetleges “hazatérésük” alkalmával már csak olyan németekként érkeznének vissza, akiknek “gyermekei sem a magyar nyelvről, sem pedig a magyar szellemi világról a leghalványabb sejtelemmel sem bírnak”, arról nem is szólva, hogy “pár éven belül e népcsoport egy tagja sem fog bármiféle belső kötöttséget érezni a magyar nemzet irányában”. A viszszatérésnek különben volnának bizonyos feltételei is. Először is a német rekolonizációnak csak úgy lenne értelme, ha a magyar nép határozottan és félreérthetetlenül lemond “turáni nacionálizmusáról” — ez alatt a protestáns ihletésű függetlenségi politikát értik — és a németeket a "Nyugat felé vezető híd építőiként hívja vissza", akik népi jellegüket és germánsághoz való tar-18