Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-09-01 / 9. szám

REMÉNYI JÓZSEF

Alábel-AífcU. atne/Ukai ÍAóJi

(Sinclair Lewis — Eugene O'Neill — Pearl S. Buck — William Faulkner — T. S. Eliot)

I.

Norman Cousin Who Speaks for Man? című kötetében, amelyben európai és ázsiai tapasztalatairól számol be, a többi között elmondja, hogy Pakisztánban tanult emberek is azt kérdezték tőle, hogy van-e amerikai irodalom s vannak-e érdemleges amerikai olvasók. Érthetetlen az ilyen kérdés, ha arra gondolunk, hogy öt amerikai alkotót tüntettek ki az irodalmi Nóbel-díjjal. S jóllehet az irodalmi Nóbel-díj nem egyértelmű azzal, hogy kitüntetettjének müvei a művészi tökéletesség színvonalán vannak — Sully Prudhomme óta egy csomó Nóbel-díjas író kivételes tehetsége ellenére sem jutott el az olimpuszi oromra — annyi bizonyos, hogy az úgynevezett művelt világ, legalább egy ideig, tudomást vett róluk. S ha figyelembe vesszük, hogy sokan a középkor és a renaissance írói közül Ciceró nyelvén írtak, Ciceró latin prózájának ereje s gazdagsága nélkül, s nincs irodalomtörténet, amely mellőzni merné őket, méltán kérdezhetjük, hogy milyen szempontok vannak döntő hatással a világhír kialakulására? A századok setétségén néha átvilágítanak olyan nevek, amelyeknek megszemélyesítői irodalmi téren nem remekeltek, s a képzelet pazarlását, az értelem eredetiségét, a kifejezés művészi élményét s kalandját nem ismerték. Minden nemzetnek vannak olyan írói s költői, akik idejétmúlta jelentőségük ellenére Pantheon ja nagyjai között szerepelnek; talán valami nemzeti hála vagy par honneur elve alapján. De nevük ismeretes az átlagember érdeklődési körében, függetlenül a korszerű vagy korszerűtlen ízléstől. Ennélfogva meglepő, hogy az amerikai irodalom jelentéktelennek lássék a földgömb egyikmásik területén, amikor a zajos publicitás korában minden újságolvasó tudhat a Nóbel-díjas írókról, anélkül, hogy müveikben tájékozott lenne. Az amerikai irodalommal kapcsolatos tudatlanság a szokottnál is rendkívülibb, mert hiszen a kitüntetés jelentékeny pénzbeli elismeréssel jár, s elvégre a pénzt tisztelik azok is, akik a teremtő szellemmel nem törődnek.

Ralph Waldo Emerson 1837-ben a Harvard-egyetemen, a Phi Betta Kappa társaság előtt tartott beszédében szavakba foglalta az újvilág kulturális függetlenségi nyilatkozatát. A The American Scholar című tanulmányát nem a tapasztalatlan értelem szertelenségei jellemzik, hanem a tudat felelőssége s felismerése annak az igazságnak, hogy a szellem embere nem lehet közömbös kultúrája gyökereivel szemben. S noha kétségtelen, hogy a 19. és 20. század amerikai irodalmának fejlődésében a moralizálok, akik művészi tekintetben földönjárók voltak, hangjukat jobban tudták hallatni, mint akik az esztétikai érzékenység hangján szóltak, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a helyesen leszűrődött kritikai elméletek képviselői épúgy, mint az anekdotás históriákon túlemelkedő alkotások költői s prózai írói olyan irodalmi látóhatár felé törekedtek, amely szinte elkerülhetetlenné tette, hogy a 20. században az Amerikai Egyesült Államoknak öt

Nóbel-díjas írója legyen. Mint minden társadalmi és gazdasági keretben, a szabadverseny hazájában is, a gépek paradicsomában, a sors titokzatossága vagy “bőszítő érthetetlensége-’ kiváltotta a gondolkodást művészi szinten, s persze kiváltotta az érzésnek és képzeletnek azt a vágyát, hogy megmentse magát a céltalanságtól, a képmutatás és önámítás olcsó megoldásaitól. Mihelyt ilyen szempontok irányítják az embert, s a szó ragaszkodik életösztönéhez, a művészileg számbavehető irodalom is életjelt ad magáról. Torzító tükörben ítéli meg az amerikai irodalmat az, aki természetében pusztán az utánzatot látja, bár az évtizedek folyamán sok volt benne az utánzat; s ez áll más nemzetek irodalmára is görög, római s egyéb vonatkozásban. Ma már ott tartunk — s ez a folyamat Edgar Allan Poe-val kezdődött s Walt Whitmannal folytatódott — hogy az amerikai alkotók az európaiakra hatnak. Jean Paul Sartre például bevallotta, hogy szimultán írásmódszerében sokat tanult John Dos Passos amerikai regényírótól.

Az öt Nóbel-díjas amerikai íróművész lelki tartalom, társadalmi fontosság s kifejező képeség szempontjából természetesen különbözik egymástól; világirodalmi viszonylatban William Faulkner és T. S. Eliot eredetibb Sinclair Lewisnál, Eugene O’Neillnál és Pearl

S. Bucknál. Jelenleg az a helyzet, hogy Sinclair Lewis Amerikában is a “majdnem elfelejtett” írók sorába tartozik s Pearl S. Buckót jóhiszemű “best seller”írónak tekintik. Eugene O’Neill tekintélye is csökkent. Némiképpen jellemző, hogy ennek a három alkotónak a dikcióját az újabb kritikusok rutinnak minősítik s realizmusukat — O’Neill esetében expresszionizmusát — a mai idők irodalmi ritmusával összeegyeztethetlennek vélik. Míg mindhárom Írónak a múltban nagy volt a népszerűsége, William Faulkner és T. S. Eliot következetesen az élite-hez szóltak. Az a körülmény, hogy T. S. Eliot esztendők óta Angliában él, sőt angol polgár lett, valamelyest megmagyarázza — költészete s kritikai bonyolultsága mellett — amerikai elszigeteltségét, noha The Cocktail Party című “metafizikai” vígjátékával közönségsikert aratott; de William Faulkner sohasem szakadt ki az amerikai talajból, gyökerei déliek s sem jelképesen, sem pedig a valóságban nem érzi magát kulturális száműzöttnek. Faulkner útvesztős stílusának, valamint tárgykörének, a lélek s társadalom alvilágának romlottságát kíméletlen őszinteséggel ábrázolva, része van abban, hogy a tömegek nem olvassák s ha igen, félreértik. Az öt író művei alapján mindenesetre arra a következtetésre juthatunk, hogy az amerikai irodalmat nem lehet vállvonogatással elintézni. Humor, gúny, hajlékonyság, szenvedély, keserűség, forma-érzék, egyszerűség s komplikációk, józanság és irracionálitás, kísérletezés s megállapodott kifejezés ép annyira sajátosságai, mint azoké az európai műveké, melyeknek Írói kimerültén, esetleg kételkedve, olykor mégis hittel próbálják érzékeltetni az élet komikus, paradox és tragikus mivoltát.

6