Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-07-01 / 7-8. szám

FAY FERENC

Győri délelőtt

Borús idő. A szél, mint halk panasz, felbuggyan néha, és a rossz kamasz, az április, a háztetőkre ül.

A téli portól szürke még az ablak,

De egy sugára már a messzi napnak, meleg csókjával arcomig repül.

Nyugalmas csend. Az úton, mint a dongó, autó zümmög s egy ló a messze kongó patkóival riasztja fel szobám.

Szemetes jár, a csengő erre csenget. Harangszó hangja bongja át a csendet a karmeliták ősi templomán.

(Győr)

VERSEK

Váróterein

Nagy ablakok, pár színes, tarka kép, Fehér falaknál barna vas-padok,

A réteken kinn alkonypír-mesék. Sötétedik. Nyolc óra. Hallgatok.

A síneken kinn gyorsvonat repül. Szikrák pattognak, — hulló csillagok — A fényük fáradt két szememhez ér S megkérdiezik: hát én is itt vagyok?

Magam vagyok, és senki sincs velem, Dohányom izzik, mint a szikra-fény,

Más úton járok, messzi réteken,

S valaki halkan azt súgja: szegény.

Vonatra várok. Honnan jő? Hova?

Mit bánom én, hisz ez jutott nekem: Gyorsvonat, fények tűnő mosolya, Bizonytalanság, száz váróterem.

(Magyarország)

Bánáti alkony

Ott még aranyló bíbort sző az alkony, Itt, túl a dombon, az erdők alatt Már este jár. S a kékes ég vizében hidegtestü kis fények izzanak.

Én ballagok a társtalan magánnyal.

A réteken már sűrű este lett,

Mellettem álmos, csendes csobbanással Bánát földjén egy forrás vág sebet.

Hárman vagyunk:

magányom, én s az alkony. A fák suttogva kérdik: messze még?

S az esti széllel én is messze hajtom A bujdosók estéli énekét.

(Nagybecskerek)

Fáy Ferenc a magyar emigráció egyik legújabb, nagytehetségü költője. Kanadában él. Versei, a magyar menekült-élet küzdelmes alkotásában termett igazgyöngyök, maradandó értékei az igazi magyar felszabadítás irodalmának.

Levélvárás beteg anyámtól

Várni, ha vérpirosán ébred S bíborba csókol sok-sok fénymesét. Nézni a fénylő déli messzeséget,

S ha elborít az esti szürkeség,

Csak várni mindig, félve, fogvacogva: Hogy él-e még?

S mégis félni minden kósza hírtől: betűtől is, mely túlról érkezik.

Eldugni — aztán félő remegéssel keresni rajt az ő kézit, — úgy, mint a vak az értékét a pénznek, mint orvos mások lüktető erét, az újj hegyébe szőni át a kérdést, hogy: él-e még?

Várni és mégis kérni: hogy ne jöjjön, s önnön nevem, ha két fülemhez ér, elbújni, mert egy perc, egy gondolattal tovább van ő.

így még egy percig él.

(Jugoszlávia)

24