Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
Fste a tengeren Bíborköpenyben lép a vándor S a szikla csúcson megpihen. Titkával hívja már a távol, Ezernyi vágy kívánja lenn. Még vissza-visszanéz az arca, Megindul, fáradtan halad. Aztán egy felhő eltakarja. Eltűnt a hűvös víz alatt, Lement a Nap. (Nápoly) Nápolyi Szonett Öreg platánok álltak arra végig, A sok levél zödet csurgatott. Egy szürke kéz nyúlt át az égig S magához húzta a Napot. A tenger mint egy óriás, lomha féreg Simult a parthoz. Csend volt. alkonyat. És Caprinál már sárga fények csillogtak. S vért izzadt a Nap. A szürke sziklán lenn halászok ültek, Kóbor kis szellők pajkos dalt fütyültek és rám borultak zúgó régi fák. A lelkem fájón fogta át a csendet, Távolról bongva kis harang kesergett Nápoly felett egy Áve Máriát. (Nápoly) Niagara Falhon Tegnap, Uram, szemedbe néztem. Peregtek rozsdás levelek. Október volt, hat óra, alkony, Te álltái s én szemben veled A túlsó partról néztelek. Egy pillanatra benned éltem, mint föld mélyében lent a láng S közöttünk zúgó emberjáték nótája pergett: ispiláng — és hallgattunk, nem szólt a szánk. Halkan vonult felénk az este, Zúgott a folyam nagy vize, s lelkem, akár egy vízszemecske, zuhant a lelked mélyibe. — A jóba, vagy a semmibe. — A vízesés nagy, lomha árján Egyszer megtört az esti nap. Szivárvány-híd lett közted s köztem, Te hívtál és én vártalak. Nem mentem, féltem, — szétszakad. — Igen, tegnap szemedbe néztem, — Peregtek rozsdás levelek, A szivárvány estébe hullva Leomlott s nem követtelek. A Niagara Falls-i víz fölött Én újra elvesztettelek. Hontalan favágó dala Kint járt a szél s a furcsa-testű árnyak bolyongtak, kúsztak mint az esti köd. Egymáshoz bújtak reszkető faágak álmosan ringó vén erdők fölött. Csend volt a szó, és elfutott az ének. Fáradtan, félve hallgatott: az élet. Oly végtelen volt minden. S én a véges, kis porszem ember, mint egy szórt Hahó, társat keresve ballagtam. Szegényes ruhámra bundát pergetett a hó. Repült pihésen, simogatva, könnyen Arcomra szállt és víz lett, mint a könnyem. Aztán lepergett. Elgurult a hóban. —Kis jéggolyó, kis Glóbusz, jég-világ — És bennem ott, az eltévedt Hahóban, felzúgtak régi nagy harmóniák: hogy ember voltam, Krisztus arca, — hittem, vagy tán egy könny, kit elvesztett az Isten? A fák között egy jégkönny, nagy lapáttal, Vállán a balta, itt belül a múlt, Vitázva Éggel, harcra kelve fákkal, Egy Isten-könny, mely messze elgurult. És könny-pergetve, árván, elveszetten megyek. S tán egyszer megtalál az Isten. (Quebec) A vándorbot A vándorbotnak szörnyű súlya van, Rügyet nem hajt, csak múltakon kutat, Az egyik vége fáradt izzadás, A másik szürke porban váj utat. Lángoknak karcsú, támasznak kevés, És hordod mégis véges száz utón, S ha kérdenék, hogy mért marad veled: Azt mondanád, hogy: én azt nem tudom. De jó, ha van, de jó ha foghatod, Beszélhetsz hozzá, enyhet, nyugtot ád, A végtelen sok szenvedés között Erőt ad, békés, nagy harmóniát. Hordom ma én is sorsom útjain. Arcomra szürkül száz világ sara, Lángoknak karcsú, támasznak kevés, Azért talán még elvezet haza. (Szabadka) 25
