Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
SURÁNYI-UNGER TIVADAR A magyar nemzetgazdaság jövőbeni feladatai I. RÉGI ÉS ÚJ CÉLOK Történelmi tények a magyar nemzetgazdaság legfőbb céljainak sokféle átalakulását mutatják. Elegendő a múlt évszázad elejéig visszatekintenünk, hogy lássuk azokat a változó körülményeket, amelyekhez a magyarság jóléti törekvéseinek igazodniok kellett. Az egész 19. század és a 20. század eleje a nemzeti függetlenség és az anyagi jólét ellentéte s érdekeinek jegyében fejlődött. Anyagi jólétet az akkoriban még szabad és fölfelé lendülő tőkés gazdálkodás módszereinek elsajátítása ígért, amelyet az Ausztriával való kapcsolat a legtöbb vonatkozásban nemcsak előmozdított, hanem siettetett is. E kapcsolat viszont a nemzet művelődési és politikai függetlenségét veszélyeztette. Ausztria hatalmi bukását az első világháború után hamarosan követte a túlhajtott tőkés gazdálkodás súlyos betegsége. Teljes függetlenségének még a megcsonkított ország sem örülhetett igazán; hiszen a harmincas évek világgazdasági válságában fájdalmasan eszmélt rá, hogy mennyire nehéz lenne megélnie, ha egészen elszakadna a tőkés rendszer nyugati országaitól. A válságból való kilábolás nagy feladatát megnehezítette, hogy a Triánonban elvesztett országrészek visszaszerzésének elsőrendű céljával kellett versenyeznie. E két követelmény közötti összhangot tartós eredménnyel sem az angol, sem pedig a német és az olasz támogatással nem sikerült elérni. A második világháború vége megint gyökeres változást hozott, de a legfőbb gazdasági feladatokat azóta is kettős célkitűzés jellemzi. Egyrészt a háborús rombolások után kellett a nemzetgazdaságot újjáépíteni; a megszállással és a jóvátételi terhekkel kapcsolatos nehézségek közismertek. Másrészt azonban az újjáépítés feladatát nem a korábbi tőkés gazdasági intézmények feltámasztásával és gyarapításával, hanem az államilag irányított tervgazdálkodás módszereinek átvételével kellett megoldani. A termelési és szervezeti összhang ezúttal sem volt biztosítható. Hiányzott az egyensúly, amely az ipari és mezőgazdasági haladás és a fogyasztási színvonal között kívánatos. A jelenlegi összhanghiány fokának, elsősorban pedig a jövendő feladatoknak szakszerű megítélésénél nehéz határvonalat húzni emberien érzelmi és tárgyilagosan értelmi megfontolások között. Otthoniak gazdasági törtetései, sikerei, kudarcai és szenvedései, külföldi magyarok megélhetési küzdelme, pályaválasztási harca és emésztő honvágya, valamennyiünk szerető, megbocsátó, gyűlölködő és bosszúvágyó ösztönei növelik az érzelmi tényezők súlyát. De vájjon helyes-e azoknak a gazdasági szakembereknek “tárgyilagos” nemtörődömsége, akik konokul hallgatnak, noha honfitársaik kérve-kérdik véleményüket a magyar nemzetgazdaság sorsának alakulásáról? E szakemberek jelentékeny része azért nem szólhat szabadon, mert a részrehajló értékelés nemcsak belföldön, hanem sokszor még külföldön is kenyérkereseti kötelességük. Másik részüket annyira leköti a megélhetési vagy érvényesülési hajsza, hogy nem marad idejük foglalkozni az idevágó érzelmi és értelmi szempontok szétválasztásával. Pedig enélkül nem sokra megyünk. Az alábbi gondolatok tárgyilagosak igyekeznek lenni. Ezt az említett nehézségek teljes tudatában tesszük. Tárgyilagosságra a tudományos gazdasági érvelés kedvéért törekszünk és a jelen összefüggésben nem tekintjük feladatunknak, hogy gyakorta bírált erkölcsi vagy politikai bajokat ostorozzunk. A mostani magyar gazdasági törekvések megítélése jórészt attól függ, hogy a jövő alakulását milyennek látjuk. A jövő pedig nyílván a világgazdasági helyzet fejlődésének függvénye lesz. Előrelátható, hogy általános nemzetközi vonatkozásban is annak a viszonynak alakulása lesz döntő a következő egynéhány évtized távlatában, amely viszony a piaci árfejlődéstől függő magánvállalkozás és az államilag irányított tervgazdálkodás között fennáll. Míg az előbbit manapság az Északamerikai Egyesült Államok és barátai hangsúlyozzák, az utóbbit a Szovjetúnió és szövetségesei alkalmazzák. Az előbbi (azaz a piaci magánvállalkozás) a rövidség kedvéért — de korántsem szigorúan földrajzi értelemben — nyugati, az utóbbi (azaz az állami tervgazdálkozás) pedig keleti rendszernek nevezhető. Szóbanforgó viszonyuk két általános változat szerint fejlődhet, amelyeket röviden X-nek és Y-nak jelölhetünk. X akkor valósul meg, ha a két rendszer közötti viszonyt végleg elkeseredett mérkőzésnek tartjuk és ezért annak élőbb-utóbbi teljesen egyoldalú kimeneleléi várjuk. Ilyfajta döntés egyikük tökéletes győzelmét és ellenfelének maradéktalan kikapcsolását jelenti. Saját megitélésük szerint ezt várják nyílván mindazok, akik érzelmi alapon álmodoznak szebb jövőről vagy pedig szélsőséges buzgósággal követnek bizonyos hírverő irányzatokat. Mindannyiunk vágyálmai keresik az értelmi érvekkel való igazolást. Minthogy X esetén csak egyetlen gazdasági rendszer marad életben, Magyarországnak is azt kell követnie és feladata mindössze annyi, hogy a maga egészében átvegye, saját viszonyaira alkalmazza és a maga javára fordítsa annak vezérlő elveit. Az Y változat a nyugati és keleti rendszer közötti viszony jelenlegi vajúdását oly kibontakozás alapjának tételezi fel, amelyben (a fölé-, mellé vagy alárendeltség adandó módozatai szerint) válogatott vonásai mindkét rendszernek fennmaradnak. Természetesen jó vonásaik, a rossz vonások nélkül. Itt elengedhetetlen annak egyidejű feltételezése, hogy a válogatásnál nemcsak gazdasági, hanem egyetemesen elfogadható erkölcsi, jogi és politikai elvek is érvényesülnek. Félreértések elkerülése céljából nemcsak ezt a feltételt, hanem azt is hangsúlyoznunk kell, hogy miként X úgy Y is lehet húzamosabb hideg háború, békés tárgyalások, forradalmak, apróbb véres háborúk vagy harmadik világháború eredménye. Y pl. azt jelenthetné, hogy a Nyugat továbbfejleszti a gazdaságpolitikai irányításnak időszerű módszereit, de elejti az üzleti nyerészkedés túltengéseit és a jövedelemloszlás kirívó 14