Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-07-01 / 7-8. szám

egyenlőtlenségeit, míg a Kelet növekvő mértékben veszi igénybe a vállalkozási kezdeményezést és a piacnak termelési szervező folyamatait, de megszünteti az egyén egyoldalú gazdasági alárendeltségét, túldolgoztatását és fogyasztási korlátozásait. Aki Y-t nemcsak tisztán gazdasági értelemben tételezi fel, hanem politikai téren is egyoldalúan hangsúlyozza, azt manapság Nyugaton és Keleten csaknem egyaránt a “békéltetést” és “együttélést” hirdető “megalkuvók” népszerűtlen táborába sorozzák. Y esetén a magyar gazdaságra nyílván az a feladat vár, hogy helyét oly módon találja meg a nyugati és keleti rendszer között, amely a nemzeti jólétet leginkább gyarapítja.

X egyszerűbb, tetszetősebb és azért népszerűbb változat mint Y. Köztudomású, hogy pl. a Nyugaton élő magyarok túlnyomó többsége a tőkés gazdasági rendszer javított módozatának visszaállítását kívánja. Noha az Y változat bonyolult és sokaknak nem rokonszenves, kétségtelenül megérdemli, hogy nehézségeit a jövendő magyar gazdasági feladatok szemszögéből bonckés alá vegyük.

II. SZERVEZETI KÉRDÉSEK

Az idevágó feladatoknak gazdaságszervezeti vonatkozásában két ténnyel kell számolnunk. Először azzal, hogy Magyarország a második világháború óta erősen eltolódott a keleti rendszer felé. Másodszor pedig tekintetbe kell vennünk, hogy a Szovjetúnió érdekkörébe útalt összes európai országok közül Magyarország vállalta a leggyorsabb iparosodási ütemet. Mit jelent e két tény Y síkján?

A piaci és a tervgazdálkodás közötti általános viszony, amelytől a magyar nemzetgazdaság jövője is függ, nyílván a mai gazdaságtudomány legfontosabb, de egyúttal legnehezebb kérdései közé tartozik. A szerző két újabb könyvében i kísérelte meg, hogy e kérdésekre választ adjon. Míg az első elméletileg foglalkozik velük, a második rendszeresen taglalja gyakorlati vonatkozásaikat. Minthogy mindkettő az Y lehetőségeit nézi, számolniok kell az X szélsőséges nyugati és keleti híveinek ellentmondásával. Utóbbiak sem tagadják azonban, hogy a szóbanforgó kérdéseknek a történelem, az erkölcstan, a társadalomtan, az embertan, az államtan és a jogtudomány messze területeire szerteágazó szálaik vannak, amelyekkel számolni kell, mielőtt a szorosabb értelemben vett gazdasági vita eldönthető. Ezt a vitát pedig az egyéni és közületi szükségletek, a szabad és kötött áralakulás, a fogyasztás és termelés, a pénz és hitel, a vagyon és jövedelemeloszlás, az állami bevételek és kiadások, a gazdasági hullámzások és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok elméletei befolyásolják.

A magánvállalkozási elv magyarországi alkalmazásának szemszögéből fontos megállapítani azt, hogy a nyugati rendszer országai az utóbbi évtizedek folyamán többféle tekintetben mutattak eltávolodást ennek az elvnek szigorú értelmezésétől. Noha védelmezőinek sorában a vezető szerep kétségtelenül az Egyesült Államoké, a két világháború alatt és a harmincas évek világgazdasági válságának idején még ez az ország is a részleges állami tervgazdaság erélyes rendszabályait vezette be. Nagy igyekezettel fogadta el és építette

i (“Private Enterprise and Governmental Planning: An Integration”, McGraw-Hill, New York, 1950, XII. és 389. 1., és “Comparative Economic Systems”, ugyanott, 1952, IX. és 628. 1.) E két könyvben található az alább említett szakkifejezéseknek és statisztikai adatoknak — köztük az Egyesült Nemzetek számítási módszereinek — forrásszerű értelmezése, valamint a szorosan összefüggő erkölcsi, politikai és jogi kérdések részletes megvilágítása is.

tovább az angol John Maynard Keynes új elméletét, amely sokféle állami gazdasági beavatkozást javasol. A második világháború vége és főleg a koreai háború kitörése óta pedig szövetségesei gazdasági fellendülésének és katonai biztonságának érdekében sorozatosan alkalmazta az állami gazdasági támogatás különböző módszereit, amelyek korántsem követik kizárólag a vállalkozói nyereség és a piaci ár szabad alakulásának útját. A nyugati rendszer összes többi országa manapság még nagyobb mértékben hajlik a részleges állami tervgazdálkodás felé, mint az Egyesült Államok.

A Szovjetúnió viszont 1921. és 1927. között, “új gazdaság-politiká”-jának hangsúlyozása idején hajlott el eddig leginkább a teljes állami tervgazdálkodás elvétől. Akkor messzemenően állította vissza a piaci kereslet és kínálat áralakító, valamint termelést és fogyasztást irányító érvényét. A magánvállalkozásnak meglehetősen tág teret nyitott nem csupán az akkoriban még csak viszonylag kevéssé átalakított mezőgazdaságban, hanem a korábban már erősen átgyúrt iparban, kereskedelemben és közlekedésben is. Igaz, hogy 1927. után a sorozatos ötéves tervek ismét megszigorították a tervgazdálkodást és csak időnként tettek apróbb engedményeket a nyugati rendszer felé. Ily eset volt pl. az 1949-ben bevezetett árújítás, amely megint némi szerepet juttatott a piaci kereslet és kínálat kölcsönhatásainak. Egyelőre még nehezen ítélhető meg, hogy mennyi értéke és valóságos súlya van az 1953. nyarán Budapesten hivatalba lépett új kormány bejelentésének, amelyben kilátást nyújtott a mezőgazdasági, kereskedelmi és kézműves kisüzemeknek magánkézben való gyarapítására, a nehézipar fejlesztésének lelassítására és a fogyasztás színvonalának megfelelő emelésére. Annyi azonban bizonyos, hogy ennek a bejelentésnek, valamint az egyidejű román és csehszlovák hasonló fejleményeknek legalábbis elvi jelentőségük lesz nemcsak a kárpátmedencei gazdaság, hanem a nyugati és a keleti rendszer közötti általános viszony alakulásában is.

E viszony különleges magyar vonatkozásában három tényező lesz előreláthatólag mérvadó. Alaposan megfigyelendő először, hogy a nyugati országok meddig mennek el a tervgazdálkodás útján, hogy az utóbbi rendszerben élő keleti országok mennyire hajlanak vissza a magánvállalkozás felé és hogy milyen mértékben várható — hosszú lejáratra — gazdasági közeledés Nyugat és Kelet között. Másodszor tekintetbe veendők azok a gyakorlati tapasztalatok, amelyeket Magyarország a második világháború óta a keleti és az azt megelőző évszázadban a nyugati rendszerrel megélt, anélkül hogy népének egyénies, de az igazi tekintélyt elismerő és tisztelő gondolkozását figyelmen kívül hagynánk. Harmadszor: a magyarországi tervgazdaság kiterjedésének tényleg elért fokából és a vele kapcsolatos mélyreható gazdaságszervezeti változások mérlegeléséből ajánlatos kiindulni.

Ami a harmadik tényezőt illeti, a nemzetközi összehasonlító gazdaságkutatás manapság már megint abban a helyzetben van, hogy hozzávetőlegesen számszerűen is meg tudja állapítani a szóbanforgó tervgazdasági fokot. Magyarországon állami irányítás alatt terjedelmes statisztikai munka folyik, amelynek közzétett eredményei jórészt külföldön is rendelkezésre állnak. Az Egyesült Nemzetek new-yorki és genfi hivatalai, valamint egyéb nemzetközi szervek statisztikai és gazdasági osztályai számos jól képzett fiatalabb magyar szakembert alkalmaznak, akik a magyarországi hivatalos statisztikai adatokat minden egyoldalú beállítástól függetlenül értékelni és tárgyilagosan értelmezni tudják. Többé-kevésbbé hasonló teljesítmények várha-15