Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-07-01 / 7-8. szám

WASS ALBERT

A költő

és

a macska

Mikor a falak dőlni kezdtek, mindenki elhagyta a várost, csak a költő maradt ott egyedül. Meghúzódott egy perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolóztak és könynyes szemel nézte a város pusztulását. Aztán este borult a romok fölé és a költő még mindig ott ült és siratta a várost. Halálszaga volt a csöndnek s az egymásra dőlt kőfalak között szél suhogott és denevér.

Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül előbújt a macska és odadörgölődött a költő lábaihoz. “Te miért maradtál itt?” — kérdezte a költő, — “Hiszen minden ember elment!” “Mi macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz” felelte a macska “mi nem szoktunk elmenni.” “Nem is tudtam, hogy ilyen hűségesek vagytok” mondta elismerően a költő. “Mi nem vagyunk hűségesek, mi csak macskák vagyunk. De te mit csinálsz itt?” “Siratom a várost” felelte a költő. “És azután?” “Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, boldog szerelmeseket, meleg otthonokat. Mindent, ami volt.” “Az egereket is megírod?” kérdezte kíváncsian a macska “akik lyukakat fúrtak a falakba, hogy könnyebben összedőljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak? A bombákat is, amiket azért találtak föl, hogy lerombolhassák azt, amit fölépítettek?” A költő bólintott. “Mindent megírok.” “Akkor jó” mondta a macska és lefeküdt a költő lábaihoz “én majd várok addig.” “Mire vársz?” kérdezte csodáíkozva a költő. “Hogy< fölépítsék újra a házakat?” “Dehogy” mondta a macska “a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok, megeszem őket”. “Praktikus vagy” mondta a költő. “Macska vagyok” felelte a macska. “És gondolod, hogy visszatérnek?“ ’’Tudom. Rigók mindig visszatérnek.”

Aztán ültek a perzselt rózsalugasban és nézték a holdat. “A múltat írod most?” kérdezte egy idő múlva a macska. A költő bólintott. “A múltat írom. Látod a házakat állani? Az utca életét? A boltokat? Bújkáló szerelmeseket a kertekben? Az iskolából hazatérő gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítenek szelíd lámpafény mellett, az öregeket, ahogy a kandallóknál ülnek?” “Látom”, felelte a macska. “Érzed az otthonok melegét, a virágzó kertek illatát?” ’’Érzem” felelte a macska. “Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását, halk zongoraszót lefüggöhyzött ablakok mögött?

Hallod az élet zsongását az utcákon?” “Hallom” felelte a macska és ásított. “Ez a múlt” mondta a költő. “Ez a múlt” bólintott a macska és újra ásított “és most mi lesz?” “Semmi” felelte a költő “remeték leszünk.” “Hát jó” sóhajtott a macska “legyünk remeték.” Azzal összegöngyölödött és behunyta a szemét. A költő pedig, akiből remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban és nézte a holdfénytől sápadt romokat. Dőlt falak tövében árny apuit s a holt város fölött mély volt a csönd és ájult, mint a gyász.

Harmat hullt a hideg csillagokból. A hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a sötétben. “És most mi lesz?” kérdezte. A remete, aki valamikor költő volt, szomorúan megvonta a vállát. “Nem tudom. Szeretném megírni Istent, de nem tudom.” “Nem tudod?” csodálkozott a macska “hogy lehet az?” “Nem tudom” ismételte a remete, aki szeretett volna újra költő lenni “nem tudom, hogyan kezdjek hozzá” “O, hiszen az nagyon egyszerű” mondta a macska “építs egy házat, amiben tűzhely van, meg tej. A többi majd jön magától.”

A remete, aki szeretett volna újra költő lenni, elindult a sötétben és keresni kezdett a romok között. Talált egy törött kályhát és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába és föltette rá a tejet melegedni. A sötétéség oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, mint egy halottas lepel. A melegedő tej szagára megjött a macska is és odatelepedett a kályha mellé. “Most sem tudod még megírni Istent?” kérdezte. “Most már tudom” felelte a remete, akiből újra költő lett, és kiöntötte a tejet a macska elé egy rozsdás pléhtányérba, amit a romok között talált “ide figyelj.” Azzal nekikezdett eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott és az első napsugár felragyogott a halott város fölött, már egy egészen szép széles kört tisztított meg a kályha körül. “Kezdetnek jó” bólintott a macska “már van otthonunk. Most aztán megírhatod Istent.” “Már meg is írtam” felelte a költő és mosolygott. Azzal fölemelte kezét a romok felé. “Látod az új várost?” “Látom” felelte a macska. “Hallod a születendő gyermekek kacagását az építendő iskolákban?” “Hallom” felelte a macska. “Érzed a jövendő otthonok melegét? Ültetendő virágok illatát?” “Érzem” felelte a macska és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába “érzem. Költő vagy igazán és megírtad Istent.”

A perzselt rózsalugas bokrában valami megmozdult. A macska nézett oda elsőnek. “A rigók” mondta “látod, hogy vissza jöttek? Élő rügy után kutatnak a halott bokrokon.” “Mit gondolsz, találnak rajta?” kérdezte aggódva a költő. “Persze, hogy találnak” mondta a macska és nevetett “rügyek mindig maradnak, mint ahogy rigók is mindig maradnak. Meg macskák. Meg költők” tette hozzá nagylelkűen “akik sok butaságot összefecsegnek, de végül mégis megírják Istent.”

11