Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
1952. A KOMMUNISTA IGA ALATT Az év fordulója mindig jelentős, mert az idő múlását méri. Az új esztendőt jelző mérföldkőnél az ember önkéntelenül számot vet azzal, ami mögötte van és szemügyre veszi az előtte álló útszakaszt. Békésebb, jobb időkben az önmagát kormányzó nemzet szabadon választott vezetői, a nemzeti társadalom hívatott képviselői az évfordulón mérleget vontak. Lemérték az elért eredményeket, a tapasztalatok és lehetőségek világánál újból felvázolták a megoldásra váró feladatokat. Magyarországon ezt a mérleget a magyarok ma nyilvánosan nem vonhatják meg. Helyettük és ellenük Moszkva ügynökei mérlegelik azt, hogy a Moszkva által megszabott és Moszkva érdekét szolgáló ötéves terv harmadik esztendejében mi valósult meg a teljesíthetetlen feladatokból. Moszkva ügynökei hirdetik meg azt is, hogy Moszkva érdekében 1953-ban milyen újabb terheket raknak a magyar nemzet vállára, a magyar társadalom melyik rétegei ellen indul újabb írtóhadjárat. Magyarországon ma két szinten folyik az élet. Az egyik szinten: a hatalom szintjén a könyörtelen szovjetizálás folyik. A hatalom szintjéről állandó támadásokat vezetnek a magyar nemzet és a magyar társadalom ellen. A hatalom szintjén a Rákosiak, Gerők, Hidasok, Házik és Péter Gáborok a főszereplők, akik időnkint egymást is irtják. A hatalom szintjén Sztálin a legfőbb úr, és Sztálin időnként saját bábjait is megtizedeli A politikai, gazdasági és fizikai hatalom minden szervezett formája ennek a szintnek, a kommunista világ magyarországi kirendeltségének a monapóliuma. A sajtó, rádió, a film, a hír- és gondolatközlés minden eszköze ezeknek az ügyét, a Rákosiak, Gerők, Hidasok, Házik és Péter Gáborok ügyét, a Sztálin ügyét szolgálja. És mégis, az évforduló idején történelmivé szélesedő távlat mértékegysége szerint összehasonlíthatatlanul jelentősebb az az élet, amely a magyar nemzet, a magyar társadalom szintjén folyik. Mert a magyarság nemzet! Nemzet annak ellenére, hogy a nemzeti élet minden külső kellékétől, minden hatalmi eszközétől megfosztotta a szovjet kommunista erőszak. A magyarság társadalom, szerves, élő, összetartó test, annak ellenére, hogy megfosztották a szabad társulás minden lehetőségétől, a gyűlölet, az erkölcstelenség bomlasztó mérgével fertőzik és az osztályharc gálád ürügye alatt alaktalanná igyekeznek csonkítani. A magyar társadalom, a magyar nemzet él, mégha élete egyre jobban a katakombákba szorul is. Ma a család, a lélek, a gondolkozás, az emlékezés, a hagyományos magatartás titkos és mégis annyira valódi térségein él tovább a magyarság. A hatalom kommunista birtokosai nem elégszenek meg azzal, hogy a magyar nemzetet a katakombákba szorították. Azt akarják, hogy a katakombákban is az ő törvényük érvényesüljön: a gyűlölet, a robot-munka, a halál automatizmusa, a Szovjetúnióért lelkesen pusztuló rabszolgák öngyilkos lelkisége. De a katakombák rendjét a magyarság fennmaradásainak törvényei szabják meg. A magyar társadalom sorsközösségben él — és a sorsközösség tudata még soha nem volt olyan általános és élményszerű, mint ma. A magyarság az élmény közvetlenségével ismeri meg saját történelmét. A jobb és békésebb korszakokban már-már általánosságokká halványult nagy megpróbáltatásokat: Muhi-puszta vagy Mohács szörnyű következményeinek tragikus valóságát ma az egész nemzet átéli. És az egész nemzetet áthatja a túlélés, a fennmaradás akarata. A fennmaradás, a túlélés első feltétele a nemzeti szubsztáncia fenntartása. A katakombák magyarsága magyar marad lélekben, magyar marad gondolkozásban, elvben és magatartásban. Tudja, hogy a Duna-Tisza közén csak a magyarnak sikerült egy évezred történelmi válságait túlélni. Tudja, hogy a Duna-Tisza közén a maradandóságot magyarnak hívják. A kozmikus erők dagálya és apálya sok mindent elsodort ott, a magyarság temérdek alkotását is, de maga a magyarság erősebbnek bizonyult a népére törő olykor kozmikus erőknél is. A maradandóság, az ezeréves önálló nemzeti lét ténye kellő arányokra szorítja le a még oly nagynak és súlyosnak érzett veszélyeket is. A maradandóság, az ezeréves lét mértékegysége nem a három-ötéves terv, nem a diktátorok, nem a Dzsingiz khánok élettartama, nem a Grittik vagy Rákosiak csatlóshatalma. A maradandóság távlatában Rajk László megsemmisülése, Hidas István karierje, Gerő Ernő ingadozása vagy az úgynevezett tisztogatások körforgása nem esemény, mert nem nemzeti akarat konkrét megnyilvánulásának következménye. De történelmi jelentősége van annak, hogy az úgynevezett tisztogatások egyik döntő oka a magyar nemzet passzív ellenállása. A kommunista vezérek bajai arra vezethetők vissza, hogy Moszkva útasításait nem tudják végrehajtani, mert a nemzet, a katakomba védekezik, mert a magyar társadalom a maga hagyományos módján viselkedik. A társadalom ismeri a túlélés törvényeit. És a társadalom sokszor a maga törvényeit kényszeríti rá a kommunista hatalom alsóbb intézményeire is. A túlélés egyik legfőbb törvénye az, hogy nem szabad egymásnak ártani, hogy nem szabad a külső sebekből vérző társadalmon belső sebeket is ütni. Tudjuk, hogy az üzemekben, a kolhozokban, a helyi tanácsokban, az iskolákban is vannak olyan felelős emberek ma, akik ehhez tartják magukat. Sokan vannak olyanok, akik a kommunisták szitoknak szánt megállapítása szerint “jó emberek” akarnak lenni, akik igyekeznek elviselhetővé tenni a népidemokrata világ elviselhetetlen szabályait. Sokan vannak, akikben a kommunisták vádnak szánt kijelentése szerint eltompult az osztályérzék, akiknek az embersége és okossága letompítja, lelassítja a vörös kormány gyűlölethadjáratát. A kommunista világban egymás ellen uszítják azokat, akik egymásra vannak utalva. Nemcsak az osztályharc síkján, de úgyszólván minden intézményen belül is. A téeszcsé-nek (termelőszövetkezeti csoport) és a gépállomásnak, az üzemvezetőnek, mérnöknek és a munkásnak, a helyi tanácsnak és lakosságnak a kommunisták elképzelése szerint állandóan ártania kellene egymásnak. De a túlélés törvénye máskép intézkedik. * A túlélés törvényét teljesítik azok, akik nem bántják egymást, akik a kommunisták állandó panasza szerint ezt vallják: ha nem bántasz, én sem bántalak ... A maradandóság, az ezeréves nemzeti lét ténye alakítja ma is a magyarság időérzékét. A magyarság tudja, hogy a Duna-Tisza táján csak kevés dolog végleges. Végleges az, hogy Magyarország Európában és nem Ázsiában van. Végleges az, hogy Magyarország a magyaroké. Végleges az, hogy Szent István óta a magyarság a keresztény nemzetek nagy családjának hű-15 VASFÜGGÖNY
