Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
Tragikusnak tartom, hogy míg a szétszórt magyarság százával termeli a sokszor inkább csak szégyent hozó, alpári hangú és nem egyszer felelőtlen tartalmú sajtótermékeket, ahol napi politikai kérdéseken piszkoljarágalmazza egymást, addig nincsenek, vagy csak elszóródott, gyenge kezdeményezések vannak gyermekeink, ifjúságunk, végső fokon magyar hivatásunk megőrzését szolgáló, elengedhetetlen feladataink betöltésére. A sokat vitatott ú. n. “hivatalos” emigráció vezetőségének egyik alapvetően fontos kötelessége éppen eme kérdések politikamentes megoldása volna. Lapunk hasábjain többször is visszatértünk egy értékes és komoly terv ismertetésére a magyar kultúrális feladatokat illetően. Azóta ismét hónapok teltek el, —- de e terv egészséges lendületű megvalósításáról nincs tudomásunk. Még arról sem, hogy az emigrációban és a régletelepedettek körében felmerült számos tiszteletre méltó, de persze egymagában gyenge egyéni próbálkozás csak valamelyes megfelelő támogatást kapott volna. A magyar betű és szellem szerelmesei a legmostohább körülmények között, fizikai munkával őrlik erejüket, a “hivatalosok” pedig, úgy látszik, tehetetlenek. Mintha illetményeik és útiszámláik felvétele és pártpolitikai erőfeszítéseik teljesen kimerítenék őket... Az Uj Magyar Ut barátainak hamiltoni (Kanada) megbeszélésén egy ma fizikai munkásként dolgozó, volt értelmiségi olvasónk egy évi jövedelmének 20%-át ajánlotta fel, hogy kétnyelvű kiadványok jelenjenek meg és árasszák a magyar szellem fényét az angolszász világba. Példaadó, nagyszerű cselekedet, de csak akkor fakaszthat gyümölcsöket, ha nagyszámban lesznek követői. Mi lesz a magyar ifjúsággal? Elvesznek-e otthon szenvedő népünk számára fiaink és leányaink, akiket a fentemlített nehézségeken felül a mindennapi élet kényelme, az emberi lutaság és közömbösség is mindmind az elidegenedés felé hajt? Meggyőződésünk, hogy amíg az ősei kultúrájához hű ember kettős értéket képvisel és élő kapocs legalább két nemzet között, addig a hirtelen asszimiláns csak félember, sőt torzember: erkölcsileg alacsonyabb rendű és végeredményben nemcsak magyarsága számára hűtlen, de új országa számára is csak törtetést, zavart, bajt okozó “túlnacionalista” fekély. Bízunk benne, hogy magyarságunk felismeri az isteni rendelést mind a maga származásában, mind jelenlegi körülményeiben és vállalja gz ifjúság helyes kétnyelvű nevelésében is gyökerező súlyos feladatát. Ifjúságunk rendkívüli adottságai csak így szolgálhatják az egész emberiség magasabbrendű, új életformájának kialakulását, és rabigában szenvedő véreink boldogabb jövőjét. Ifjúságunk megőrzésének és magasabbrendű emberekké való nevelésének nagy ügyében — félretéve a csak elválasztó és értelmetlen napipolitikai vitákat, — a szabad világban élő egész magyarságnak kellene a legsürgősebben összefognia. KODOLÁNYI IÁNOS Szabó Dezső “Szabó Dezső ismét időszerűvé vált, talán sokkal inkább, mint valaha. Volt afféle lappangási korszaka, amikor megszakítva kapcsolatait lapokkal, könyvkiadóvállalatokkal, úgyszólván eltűnt a nyilvánosság szeme elől. De akik számontartják a magyar szellem képviselőit, tudják, hogy dolgozik. Havonként megjelenő füzeteiben hozzászól a .napi kérdésekhez, maró gúnnyal ostoroz, vagy ellágyulva mesél “életeiről”. Ő volt, aki napjainkban páratlan őszinteséggel s tiszteletreméltó merészséggel nyílt levelet intézett Darányi miniszterelnökhöz s kiöntötte keserűségeit, aggályait, fölemelte figyelmeztető újját. Azóta egyre többen és többen látják: Szabó Dezső visszatért oda, ahol a legvadabb s legdöntőbb harcok kavarognak, s íme, teljes fegyverzetével ront rá az ártó szellemekre, melyek Magyarországot fenyegetik. Előadásokat hirdet, ismét elfoglalta helyét az előadói emelvényen, csillogó szemek figyelnek rá, felszabadult indulatok dübörögnek felé a kicsattanó tapsorkánból ... A magyar szellem e csodálatos alakja, íme, semmit sem fáradva az eltelt esztendőkben, semmit sem adva föl, semmit sem revideálva folytatja harcait. Szereti önmagát holmi kivert bikához hasonlítani és sokan vannak, akik maguk is kivert bikának látják. Holott nem az. A kivert, magányosan törtető bikától elfordul az ifjú bikák rokonszenve, tudja, hogy gyengülő izmai nem állják meg többé a sarat, ha öklelésre kerül a sor. Szabó Dezső sokkal inkább magányos gerilla, egyedül kalandozó harcos, amilyen annyi volt és van a magyarság minden rétegében. Hasonlít a régi törzsvezérekhez, akik elbolyongtak Spanyolországig, rettegésben tartva egész Európát. Hasonlít a török végeken portyázó vitézekhez, hasonlít Bocskay vagy Rákóczi fölkelőihez, akik Istenért és szabadságért nyúltak fegyverhez. Hasonlít a negyvennyolcas forradalom után betyárrá lett pásztorokhoz, akik kiszakítva magukat minden közösségből, de a nép rokonszenvétől, együttérző aggodalmától és szorongásaitól kísérve vívták reménytelen csatáikat pandúrral és úrral. Méginkább hasonlít Zrínyi Miklóshoz, a költőhöz, az ő nehéz barokk egyéniségéhez, páratlan alakjához. Szabó Dezső egyedül bolyong nádasokon és ereken-erdőkön szereti bolyongásait úgy feltüntetni, mintha kiűzték volna a társadalomból. A meg nem értett vátesz szerepében gyakran elsiratja saját sorsát, vagy keserű vádaskodással vágja kortársai szemébe. De, mondom, nincsen igaza. Kivert bikának lehetne neveznünk Berzsenyit, akit a Kölcseyvel való mérkőzés valóban letört és a néma pusztaságba kergetett. Szenyei-Merse Pált, a nagy festőt, aki körülbelül ugyanilyen sorsra jutott. De Szabó Dezső: nomád. Nomád harcos. Nem tűr semmiféle féket, szubordinációt és köteléket.” (Megjelent a szerző “Esti beszélgetés” c. kötetének 81-82. lapjain.) 4
