Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
Mi lesz a magyar ifjúsággal? Büszkeség és öröm tölti be ezer és ezer magyar család életét, amikor az iskolai év zárása alkalmából kitűnik, hogy gyermekeik milyen kimagasló eredményeket értek el. Van eset, hogy a rádió is bemondja: az egész város legjobb tanulója az ott élő egyetlen magyar leányka. Máskor egy-egy igazgató fejcsóválva jelenti ki: ez a magyar fiú olyan átlageredményt ért el, amely az iskola életében eddig ismeretlen volt. Az, hogy a magyar fiúk és lányok általában az elsők osztályaikban, — szinte mindennapi jelenség. Ezek a gyermekek nagyobb rokonszenvet tudnának fakasztani árva magyarságunk iránt, komolyabb felvilágosító munkát végezhetnének, mint költséges propaganda-szervezetek, ha — magyarságismeretük megvolna és megfelelően foglalkoznának velük... Ezek hiányában azonban — büszkeségünk és örömünk önámítás, mert számos esetben a kiválóság arányában, a szellemi vonzás törvénye szerint is, gyermekeink elidegenednek a magyarságtól, és nemhogy a fenti nagy missziót végezhetnék, de esetleg egészen elvesznek, sőt a magyarságot lenéző, becsmérlő renegátokká lesznek. Ha ennek a szomorú folyamatnak az okait keressük, főleg az alábbiakat említhetjük meg: a/ A tankönyvekben a magyarságról alig van valami és ami van, az is rendszerint kifejezetten ellenszenves; az igazi magyar értékek fel sincsenek említve: cigányok, nyeregalatti húspuhítás, “feudalizmus”, “fasizmus”, a “szomszédnépekkel szemben való türelmetlen területi igény” /!/ és hasonlók szerepelnek, úgyhogy a magyar gyermek sokszor ösztönszerűen hallgatja el származását, vagy távolodik el belsőleg a magyarságtól, amely neki nem megbecsülést szerez osztálytársai előtt, hanem inkább ellenszenvet... b/ Még ha a gyermek ösztönszerűen érezné is, hogy a tankönyvek sokmindent nem említenek, és amit állítanak, tudatlanságból, vagy helytelen befolyásolás alapján, akkor sem tudja, mi az igazság, nem ismeri a magyarság alapvető történelmi érdemeit, szellemi kincseit, nem látja okát, hogy a magyar nyelvvel sokat bajlódjék, s csendesen elmerül a rázuhanó új ismeretek tömegében. Mi lesz a magyar ifjúsággal? Elvész? Odahaza mesterségesen oroszosítani akarják, idekinn — szó nélkül hagyjuk “felszívódni”? Ha valóban a nemzetek közötti békés együttműködésben látjuk az egészséges fejlődés irányát, vájjon nem a legelső és legminimálisabb követelmény ehhez az, hogy a legalább kétnyelvű polgár legyen az ideál? Nem nagyobb értékű-e az az állampolgár, aki országa nyelvén kívül még egy nyelvet, kultúrát ismer? Aki élő híd tud lenni két szellemiség, két sajátos gondolkozás és érzésvilág között? Aki a nagyobb erőt, hatalmat jelentő nép előtt a kisebbik igazi felfogását tolmácsolni tudja és ezzel segít kiküszöbölni olyan hibákat, melyek igazságtalansághoz s így nyugtalansághoz, békétlenséghez, feszültséghez, háborúkhoz vezetnek. De hiába fogadja el józan és becsületes magyar családok egész sora ezt a felfogást, egymagukban képtelenek gyermekeik helyes magyar nevelését ellátni. Nemcsak a bevándorló életének rendkívüli nehézségei miatt, nemcsak azért mert alig van együtt ideje a családnak. Mégha a szülő tudna is időt szakítani, hogy gyermekeit tanítsa, — hiányzanak a segédeszközei. Hol van az a nyelvtankönyv, a történelemkönyv, a földrajzkönyv, irodalmi olvasókönyv, mely bizonyos tanítási gyakorlati tanácsokat adva, lehetővé tenné az élvezetes és eredményes tanítást? Hol vannak a magyar népművészetet, zenét, népszokásokat ismertető szakszerű kézikönyvek? Hol vannak azok a kétnyelvű kiadványok, melyek a magyar kultúra egy-egy gyöngyszemét a magyar mellett angol, francia, spanyol, német, portugál és esetleg egyéb nyelveken a befogadó országok népe számára is elérhető kinccsé és a magyarság igazi megbecsülésének helyes megértésének eszközeivé tennék? Münchenben három éve bemutatták Bakó Elemér német hallgatói Az Ember Tragédiáját. Számos amerikai munkatársamat elvittem. Többen kijelentették, hogy többet értettek meg ezen keresztül a magyar lélekből, mint valaha is sejtették. A münchen-pasingi nemzetközi hivatalokban érezhető volt néhány hétig a magyarságunk iránti fokozott megbecsülés. De mindezeken felül még közös magyarságélményre is szükség van. Sosem felejtem el, mit jelentett akkor nyolcéves fiamnak, hogy Niederaudorfban mintegy száz magyar gyerekkel együtt énekelhetett, játszhatott! Mi nyolc év óta mindig egyetlen magyar családként éltünk idegen környezetben, s bizony gyermekeink benyomása az volt, hogy nincs, vagy alig van magyar. A közösségi élmény megkönnyítette, kedvessé tette a magyar írást, olvasást, éneklést. 3 S O 0 S G É Z A
