Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-06-01 / 6. szám
Vadlibáh FÜRY LAJOS Istenáldotta bőségesnek ígérkezett az esztendő. A békák is korán megszólaltak a vizekben és kérték a langyos tavaszi esőt, pedig dúskálhattak benne. Meghízott a puszta füve is és végeláthatatlan zöld tenger hullámzott a szélben. A vadvirágok balzsamos illata még nem terjengett ugyan a levegőben, mert hiányzott a májusi mágikus erő, hogy egyik napról a másikra tavaszba boruljon a természet. De a feketerigók már új tavaszi melódiákkal udvaroltak párjuknak. A jószág is vidáman harapta a dús füvet, az őrizőjük is vidáman fütyörészett, mert boldog volt, hogy Debrecen városának városgazdája alkalmazta és a fizetés, ha nem is sok, de biztos és meg lehet élni belőle. Hála legyen érte a Mindenhatónak, gondolta Tikász András, városi szegődményes gulyás, aztán vidáman fütyörészve tovább faragta botját. Nádudvar és Böszörmény között nem volt boldogabb ember a Hortobágyon Tikász Andrásnál. Délután loholva jött nyikorgó biciklijén az Ábry gyerek. — Andris bátyám, gyűjjék azonna haza, mer hogy az Örzse néném nem jó van, oszt Bodnár Juli szalajtott kedért, hogy ott lögyön, mire gyerök lösz . . . Tikász András először meghökkent, aztán megigazította a nadrág-szijját, szemével körülkerítette a szanaszét legelésző jószágot, odaszólt a mellette fekvő két szőrgomolyagnak, aztán rálépett a kerékpárra. Az Ábry gyerek alig győzött utána. Útközben még beszólt Kocsi Janinak, hogy kerüljön egy kissé lejebb, és tartsa szemmel a jószágot, amíg visszajön. Már látszott a házak teteje, de meg kellett kerülnie a tócsákat, ugyancsak jókora vargabetűvel. Alacsony kis parasztház Tikász András háza, szerényen lapult meg a nagy utca torkában éppen ott, ahol a puszta kezdődik. Arra is nézett a két kicsi ablaka. Vályogból készült erős ház, még Örzse nagyapja vetette s a Kolompár cigányok segédkeztek, pedig azok mesterei a vályognak. Délutánra járt az idő, a nap végiggurult a puszta peremén és valahol a böszörményi határban őrt álló súdár jegenyék között elveszett. Sárgás-vörös volt az ég. Dobogó szívvel ment be a napraforgószár kerítésbe vágott kapun. A két gyerek, Janika meg Sárika az ajtó előtt kuporgott, és seprőnyélből készült babával játszott. A konyhában asszonyok sürögtek. Éppen csak hogy bement és megsímogatta Örzse szép magas homlokát és belenézett a két szép tiszta szemébe, már ki is zavarták az asszonyok az udvarra. Nekitámaszkodott a kútágasnak és cigarettát csavart. Örzse szép rendet tartott. Még harangszó után ellátta a disznókat, meg az aprómarhát, délelőtt megsütötte a kenyeret is, éppen a fejéshez készülődött, amikor rosszul lett. Tikász kutató szemekkel járt az udvarban és észrevette, hogy a nádtetőt az idén már meg kell javítani, meg a kamra repedésinek is elkelne egy kis tapasztás. A gyerekek karaj kenyeret majszolva elaludtak a konyhában a kemence mellett. Farkas Izsi, a komaasszony szaladt ki gondterhes arccal, hogy még mindig semmi. A pusztára már rászállt az éj és a házuk felett kigyulladt az esti csillag. Új cigarettát csavart. A sötét égboltról vadliba gágogása hallatszott. Keletről jöttek és valahol a pusztában ültek el. Valaki ráköszöntött. — Jestét adjon Isten, osztán ked mit szomorkodik itt az ágas mellett, talán a menyecske kirakta a szűrét? A pusztai ember volt, mindenki csak Estván bácsinak ismerte, de az igazi nevét senki sem tudta, meg azt sem, hogy hová valósi, hol lakik. A vadlibákkal jött és azokkal ment is. Mindenütt akadt egy darab szalonna, egy harapás kenyér és egy pohár borocska a számára. A cifra, de megkopott tarisznyába is jutott egy kis tartalék. Kora tavasztól kezdve kint lakott a pusztában és a pásztoremberekkel élt. — Adjon Isten, Estván bácsi, meghozták a vadlibák, az imént hallottam, éppen elültek a pusztában. — Úgy a. Megkínálta a dohánnyal, de az öreg kikaparta a pipát és a bagót lyukas fogába nyomta. — Oszt mit lebzselsz itt a ház körül? — Örzse gyerököt szül. — Úgy a. Az égbolton már sziporkáztak a csillagok és Estván bácsi vízben úszó hunyorgós szemével felnézett. — Várni kék e kicsinykét. — Hogy érti Estván bácsi, hogy várni kék? — Én csak amondó vónék, hogy várni kék e kicsinykét, legalább egy fertájórányit, no annyi se kék, csak e tyúklépésse mönnyön arrébb az a csillag. GIACOMO LEOPARDI Önmagához Most pihenhetsz örökre Fáradt szivem. Szétfoszlott az utolsó Ábránd, mit öröknek véltem. ím, halott. Az édes bánatoknak Nemcsak reménye, vágya is kihúnyt már. Pihenj mindörökre. Túl Hevültél. Nincs, mi még megérdemelné Dobogásodat, e föld nem méltó még Sóhajokra sem. Keserv És bánat az élet, semmi több, és sár A világ. Nyugodj. Legyen Végső bukásod ez. Nemünknek a sors Csak halált adott. Vesd hát meg önmagad, A természetet, a nyers Erőt, mely — titkon — közös kárunkra úr, S végtelen hiúságát mindeneknek. Olaszból fordította Ballagó József 20
