Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-06-01 / 6. szám
hajóról már csak akkora volt, mint egy földbeszúrt csirke-mellcsont... s ahogy itt fekszem, kisebb, mint egy parányi pont a holdsütötte telefonszámlán, amely székre dobott kabáton zsebéből kilóg.. Új magyar út? A te újrakezdésed útja, meg a többieké, az enyém is. Nem elvetélt eszme, meghiúsult haditerv, verejtékes lidércnyomás, hanem valóság: a te gondod s az enyém, a te örömöd s az enyém, a te életed s az enyém. Élet. Mindennek alkalma, kerete, üres papírlap. Olyan képet raksz belé, amilyen tetszik neked, olyat cselekszel vele, amit jónak látsz, azzal írod tele, aminek igazságában hiszel. A te mindennapi, hónapokká és évekké épülő életed. Új magyar út. Oda vezet téged, ahova akarod. Sikerhez, öngyilkosságba, a boldogság szigetére vagy a börtön rács mögé. Mindegyikre tudunk jónéhány példát, igaz-e? Ha olyan helyre kerülsz, ahol sorvadni érzed megmaradt erődet, menj el onnan oda, ahol nem olyan verejtékszagú a kenyér, barátságosabb a házigazda. Nézd: a csirke eresz alá húzódik, ha megered az eső. A csiga házába búvik, ha veszedelmet érez. Aki nem tud mozdulni, az csak él, ahogy lehet. Az a dolga. Akinek alkalma van tanulni, az tanuljon, az a dolga. Aki gyűjteni tud, az gyűjtsön, az a dolga. Mind egy-egy arasz az új magyar útban. Aki nem verekszik tíz körömmel jobb életéért, jövőjéért, csak húzza a halálharangot fajtánk felett, azt kiharangozzák a többi halottal. Az a sorsa. Aki bosszúállásra készül s a felrobbantott híd helyére nem tud építeni másikat, szebbet, jobbat, az maga is elvész a romok alatt. Az a sorsa. Új magyar út: egy elgyötört kicsi országot kimelengetni a föld alól, megteremteni, virágba bontani ismét, ahogy az Úristen a virágnak parancsolja ilyenkor, tavasz táján. Éhez a gyönyörűséges munkához nem használhatók a kesergők, halódók, koldusok. Nem kellenek a fantaszták sem, hanem a bölcsek, nem a hívalkodók, hanem a valóban erősek, nem a pénzimádók, hanem az áldozatkész tehetősek. ★ ★ ★ Csak még ezt hallgasd meg: Valahol katedrális épült. Kiváncsi öregember sántikált elő s megkérdezte az egyik munkást: — Te mit csinálsz itt? — Kőszobrot faragok — felelte büszkén. Megfogta a másikat is: — Én festem az üvegablakokat — húzta ki magát amaz. A harmadik azt mondta: — Én a tetőt ácsolom. — Én a keresztet aranyozom a torony tetején — válaszolta a negyedik. így végigkérdezte mindet. A végén kamaszforma, komolyképű fiúcska került eléje. Arca, ruhája csupa piszok, ráfröccsent habarcs. — Hát te mit csinálsz, fiam? A gyerek felnézett a székesegyházra, vagy még azon is túlra, fel a kéklő, napsugaras magasságba s áhítattal felelte: — Templomot építek. Hát így. Nemcsak birkát nyírsz Ausztráliában, cukornádat áztatsz Brazíliában, csavarfejet reszelsz Detroitban vagy szendvicset csomagolsz a kairói repülőtéren, . hanem én is, te is, ő is, valamennyien: útat építünk. Új magyar utat. Szebb jövőnk felé. TÓTH ÁRPÁD Isten törött csellója, hallgatok Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét. Olyan vagyok én ebben a világban. Mint az a gordonka, amelyet láttam Egy szép úri szobában, a sarokban. Húrjai elpattanlak. A nyakán Gyászfátyol volt átvetve, néma flór. S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por Fedte már. Megbékélt évek pora. Oly fájdalom volt rája írva, melynek Már csöndje a szent, mint a remetének. Ki elfelejtett beszélni az évek Magányában, — cellája küszöbén. Míg elkallódott életébe réved. Már nem emlékszik régi bánatára: Csak mintha némi finom, messzi pára Vérezné be a dús alkonyalot És tenné szebbé, istenibb titokká. Melyhez nem illik más, csak némaság, — Üvöltsön hál a szájas sokaság. Isten törött csellója, hallgatok. A fa Óh, nézd a furcsa, ferde fát. Mint hajlik a patakon át. Óh, lehet-e, hogy ne szeresd. Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott. Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse. Mint a tűnődő, ki ily esteien A végtelen titkába elmerül És testtel is szelíden arra dűl. Amerre lelke vonja lesllelen... 19
