Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-06-01 / 6. szám
PANTO BELA Cikk Először is intézzük el a formaságokat: ez az írás nem tanulmány, nem programmbeszéd, hanem csupán papírra vetett töprengés, vagy bármi más, ha egy kötetlen véleménynyilvánításra jobb szót talál az olvasó. Költői szóval: kitett étel. Ha akarod, megkóstolod, majd eszel belőle. Ha nem, hát nem. Az alkalom, amiért egy nátha félig-igaz ürügye alatt itthonmaradtam s nekiülök az írógépnek: három könyv. (Betűrendben: Marschalkó Lajos — “Vörös Vihar”, Nyirő József — “Imé az emberek” és Wass Albert — “Tizenhárom almafa”. — ... Kérlek, hagyd most az írók személye elleni kifogásaidat. Ne haragudj, nem érek reá. Még sok minden más dolgom is van a ház körül s holnap reggel ismét munkába kell mennem.) ★ ★ ★ Új Magyar Út. Talán ezt kellett volna címnek felírni, mert erről gondolkodom mostanában, mióta a kiadóhivatal fizetési felszólítását kézhezvettem. Egyik cinikus ismerősöm kinevetett: a lapjaitokat ti írjátok, elő is fizettek rájuk. A végén nehogy ti legyetek az egyedüli olvasóitok... — mondta. Barátságosan rávicsorítottam: “Hasznavehetetlen vagy, mint a megkergült barométer. Még ha igaz is volna a tornádó, amelynek halálos pusztításáról huhogsz, akkor se tudnál tenni róla. Anyag vagy csak, műszer, pénzkereső masina.” Elment s tudtam, hogy neki éppenúgy fáj az én marásom, mint nekem az övé. író, előfizető, olvasó egyszemélyben — morogtam mérgesen s arrébb tettem ennek a lapnak legutóbbi számát, a többi fizetetlen számla közé. Új Magyar Út. Négy évvel ezelőtt, amikor elindult, kézzelfoghatatlant jelzett a cím. Ki beszélt akkor útról, amikor még keskeny ösvény sem vezetett a kényszerű munkátlanságból s az ezzel járó testi-lelki gyötrődéstől valami nyugodt, emberinek nevezhető élet felé? Nem hogy magyar utat nem láttunk akkor, hanem még magyarból is csak a “hitványát’, ahogy otthon a potyolt, hullott almára mondták. Megvert, rossz bőrben kínlódó kukacok voltunk legtöbben, 1945-től vagy két éven át. Aztán kezdtük megismerni egymást, mint aki ájulatból ébred: névtelen, életet mentő segítséget kaptunk egy jóbaráttól, vagy névtelen, életveszélyes feljelentést adott be ellenünk egy másik. Éltünk, magyarlak. De út még nem volt sehol. Csak rom, halottak, füstszag. A füstöt elfújta a szél, a tüzet eloltotta az eső, a halottakat eltemették s a romokon virágok nyíltak: versek, elgondolások, újságok. (Magam is sokszorosítgattam egyet akkor.) Tehetséges fajtánk ösztönös, eszméletlenül is zseniális meglátásai villanóan, de széttört tükörcserepekként hullottak a reménytelen jelenbe. A karokban csak zsibbadás volt, nem lendület, amely a jövő felé is vetett volna belőlük. Még akkor is lelki ájulatban voltunk legtöbben, amikor a hajóra tereltek. Világtól elszakadt lázálmunkban persze vissza se köszöntünk Európának. Még szerencse, hogy néhány “DDT- pribék” levette kalapunkat s hajunkat telefújta csípős fertőtlenítő porral. A szemünk könnybelábadt akkor. Tengeribetegségnél is rosszabb volt a közérzetünk, írónak, olvasónak egyaránt. Túlsók volt az élmény. Akarva, nemakarva gyűjtöttük, gyűrte belénk a megkergült világ s nem hagyott egyetlen csendes órát, hogy megemésztéséhez foghattunk volna. Csoda-e, hogy lelki gyomorrontással érkeztünk, ki ide, ki oda, “szétszóratásba”, “idegenbe”, ahogy a pesszimisták mondják. Szeretném, ha meghallgatnád a véleményemet, amit a tragédiát hirdető gyászvitézeknek szoktam mondani. Akinek szárnya van, mint a madárnak, az, ha rázzák a fát alatta és leverik a fészkét, átrepül egy másik fára. Aztán megint vissza, könnyű lendüléssel. Akkor, amikor az izzadt farázók káromkodva hazamennek. Ne mondj cinikusnak: nem láttál még fecskét délről visszatérni? Nem láttál-e halottnak hitt tulipánhagymát kihajtani a hosszú tél után? Ennyi az emigráció és az otthoniak élete. Ne a halott fecskét sirasd csupán, necsak a kifagyott hagymát vedd számba. Gyermekek születnek ma is mindenütt a világban, kicsi magyarok. Kicsit vadócok lesznek, nem mindig szívünknek, szemünknek tetszők. De vérünkből valók. S kertészlegénynek elegendő erőnk maradjon csupán, hogy nyesegessük, nevelgessük őket, ahogy az öreg Kertész parancsolja. Az Isten. ★ ★ ★ Új Magyar Út. Igen, a három könyvről akartam beszélni. Az elsőt vérbeli újságíró írta, aki az utolsó évek politikusainak vállán keresztül lesve nézte a kezük mozdulását. Függönyt lebbent, sok érdekes összefüggést látunk meg. A harmadik regény írója — ebben van a nagysága — ismét felmutatja a székelyt, akinek világa csak tizenhárom, fanyar gyümölcsöt termő almafáig terjed, de e világ mélysége-magassága közelebb van az Úristenhez, mint akárhány püspöké. A betűrendben második regény szivárványos novellasorozat az író személyének fonalára fűzve. Kilátástalan keveredésben forognak benne az összeomlás neves és névtelen alakjai. Amolyan nyilvános emésztés-féle ez, egészséges és életet jelentő. Megállítják egy pillanatra a tovasodró embersorsokat, az öngyilkos miniszterelnököt, a felelősségteljes küldetéssel emigráló diplomatát, a megkergült képviselőt, a bölcs papot, a pénzsóvár jegyzőt, a pesti csapost, a mezőtúri mészárost s a háromszéki vadőrt. Széles skála, mindenki belefér. Mindenki számára tükör, amelyben az ember megnézi akkori arcát. Szellemi szódabikarbóna: felenged a nyomás, javul a közérzet. Leteszi a könyvet, kimegy a konyhába, a jégszekrényből kihalász magának egy kiadós szendvicsrevalót, a gyerekek szobájában kikapcsolja a rádiót. Eszébe jut, hogy elfelejtette megírni a csekket a holnap esedékes autórészlet kiegyenlítésére. Megírja, viszszabújik a paplan alá. Eloltja a villanyt s a csendben eszébe jut a könyv megint: “Hát igen, elmúlt ez is, hálistennek ... — morfondíroz magában — Az egész tíz esztendő. S csak ennyi volt az egész. Egyetlen könyvbe belefér, amelyet két este végigolvasol. Több könyvet írtak erről, hogyne, de tulajdonképpen csak a hangszerelése más mindegyiknek, a téma ugyanaz, tán még novellára se telnék, ha sűrűjét venné az ember ... milyen érdekes ... a térbenidőben való eltávolodás csodája ... az Eiffel-torony alatt állva azt hitted, hogy még az árnyéka is összelapít... a 18