Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-06-01 / 6. szám

fél előbb-utóbb belenyugszik, úgyszintén a gazdasági együttműködés is simán keresztülvihető, de a hadsereg “közösítése”, — lévén a tagállamok sziverénitásának jelképe is, biztosítéka is egyben — komoly nehézségeket fog okozni. A hadsereget azonban minden ellentét ellenére legalább szellemében és akarásában mégis csak közösíteni kell s ennek megoldására kétféle forma kínálkozik.

Az egyik: a volt Osztrák-Magyar Monarchiáéhoz hasonló közös hadsereg létesítése, aminek nálunk (és elvétve talán Ausztriában) vannak hívei, kik egyúttal a Habsburg-restauráció hívei lévén, a királyban (vagy császárban) adva látják a közös hadsereg azon legfelsőbb hadurát, akinek személye volna az az összekötő kapocs, mely a hadsereg tagállamok feletti egységes szellemét biztosítani tudná.

Anélkül azonban, hogy itt állást foglalnánk a restauráció mellett, vagy ellene, meg kell vizsgálnunk, vájjon egyáltalán lehetséges-e egy ilyen megoldás? Már elöljáróban határozott “nem”-mel kell felelnünk, mert a volt Monarchia ma még sokak által ismert hadserege egy többszázéves fejlődés eredménye volt egy többszázéves politikai együttélésben közösen fejlődött népekből rekrutálva. Ez a közösség azonban nemcsak politikailag szűnt meg, nemcsak a részek fejlődése vett különböző irányokat, hanem ma már a lelkekben sem él, eltekintve egy igen vékony réteg lelki reminiszcenciájától. Nem beszélve arról, hogy a föderációnak lehet majd olyan tagállama, amelyik e közösséggel inkább ellentétben állott, semmint kapcsolatban. És ki meri tagadni, hogy a volt közös hadsereg belső feszítő erői a mind erősebben jelentkező nacionálizmus hatása alatt még akkor is megbontották volna annak egységét, ha a külső események nem bontják meg magát a közösséget? Ahogy a Monarchia egész belső berendezése már az I. világháború előtt átalakításra szorult

— melynek érdekében bizonyos tervek már akkor elkészültek — ugyanúgy a hadsereg sem maradhatott volna meg abban a formájában; s ehhez elég csak egy pillantást vetnünk, akár a magunk, akár a csehek vagy horvátok, szlovákok közelmúlt történetében. Gondoljunk akár arra a minden államban megnyilvánuló antipáthiára, mellyel a polgári társadalom viseltetett e nemzetek és a nemzetiségi érzés fölé helyezett és dédelgetett tisztikarral szemben, vagy azokra az Amerikába és a világ más tájaira kivándorolt magyar, szlovák, cseh, horvát, rutén, szlovén, stb. tíz- és százezrekre, akik inkább vándorbotot vettek a kezükbe, mintsem elviseljék a három évig tartó idegenbeni szolgálatot, az idegen nyelvet, az idegen tiszti- és altisztikart s a mindehhez ráadásként járuló lélek nélküli “drill”-t,

— s máris tisztán kell álljon előttünk, hogy azt újra megalkotni lehetetlen.

(Azoknak, akik a kivándorlásra vonatkozó megállapításomat egyoldalú beállításnak vélik, szíves figyelmébe ajánlom, hogy az első világháború kitörésekor, a New Yorkban működő sorozóbizottság előtt jelentkező magyar kivándoroltak száma az ötezer főt is meghaladta egyetlen napon. Tehát nem a nemzettel vagyis a hazával szembeni kötelezettségük elől vándoroltak ki, hanem csakis a fenn elmondottak miatt.)

S ma már, a XX. század második felében, a király vagy császár személye — legyen bár a legkiválóbb emberpéldány — nem képezhet olyan ideát, melyet a nemzetek, vagy az egyedek magasabbrendűnek ismerhetnének el a saját náción álizmusuk által teremtett ideáknál. A nacionálizmus erőit ílymódon kikapcsolni vagy elfojtani tehát csak abban az esetben lehetne, ha a hadsereg tisztán materiális alapon szerveződne meg, azaz zsoldos hadsereg lenne. A várható konföderáció pedig még teljes gazdasági virágzásában sem volna képes akkora zsoldos hadsereget fenntartani, mely céljainak megfelelhetne s még akkor is minőségileg lényegesen alatta maradna rendeltetésének.

A nacionálizmus gondolata ma, még Nyugat fejlettebb népeinél is igen erős, lehetetlen tehát Közép- és Keleteurópa népeitől — melyek Nyugattal szemben legalább 50 évi hátrányban vannak — azt követelni, hogy fejlődésüknek eme szakaszát egyszerűen átugorják. így tehát minden olyan megoldást, mely az ebben rejlő erőket kikapcsolni s nem kihasználni igyekezne — eleve el kell vetnünk.

Ismételten hangsúlyozni kívánom azonban, hogy az itt sokszor említett nacionálizmus alatt én nem azt a fogalmat értem, melyet általánosan elfogadott a múlt közvéleménye, azaz nem sovinizmust, hanem azt a nacionálizmust, amelyik a teljes önismeretből fakad s melynek többé nem célja illetéktelen előnyöket szerezni a “másik” rovására.

Nacionálizmus — sovinizmus, csupán játék a szavakkal, — mondhatják sokan — s mindegy minek nevezzük, mindenképen csak az ellentétek növelésére s nem áthidalására alkalmasak. Azonban a sovinizmus szerintem egyik fő-jellegzetessége az önismeret hiánya, azaz felületes nacionálizmusnak is mondhatnók, míg a nacionálizmus öntudat, — a helyes öntudat viszont önismeretből fakad s így lényeges különbség van a kettő között. A soviniszta, mivel nem ismeri önmagát, csupán felsőbbrendűségi érzését fejleszti ki és csak ezt képes alkalomadtán idegen környezetére is kivetíteni, ami kétségtelenül visszahatást szül és megértésre sehol sem találhat. A nacionálista ismeri önmagát, azaz fajtáját minden erényével, kiválóságával, hibájával, bűnével, jó és rossz szokásával együtt, s nemzeti érzése ezekből fakad s épen, mert megtanulta önmagát ismerni, fel fogja ismerni a másikéban is ugyanezeket a tulajdonságokat anélkül, hogy felsőbbrendűséget érezne azok felett. Vájjon ki tagadhatja Ady Endre izzó hazafiságát, nacionalista öntudatát? De ki merné róla állítani azt, hogy soviniszta volt? Senki. Pedig ha valaki, úgy Ady Endre ismerte a fajtáját a fejebúbjától a lábújja körméig és szerette anélkül, hogy akár csak egy gondolattal is érintette volna bármely más náció jogos önérzetét.

Előző cikkemben határozottan körvonalaztam a magyar tiszttel (és altiszttel) szemben fennálló mindazon követelményeket, amelyek alkalmasak egy erős nemzeti érzéstől áthatott, helyes nacionálista öntudattal rendelkező hívatásos katonaréteget kinevelni. Ha ugyanezt a követelményt állítják fel a föderáció többi tagállamai is, ha valamennyien becsületes felfogásban hajtjuk végre helyes nevelők irányítása alatt és ha akadni fog minden tagállamban csak két-három olyan vezető, akik mindezek szükségességét átérzik és felelősséggel viselik, akkor ez a föderáció, dacára sokrétűségének, minden nehézség nélkül fönn fog tudni tartani egy olyan erős és egységes akarattal rendelkező hadsereget, amely érdekeit, békés és nyugodt fejlődését talán évszázadokig biztosítani tudja.

16 OLDALAS ÁPRILISI ÁRLAPOMAT LÉGI ÚTON HÁROM KUPONÉRT KÜLDÖM.

Nagy választék szépirodalmi, nyelvi-, ipari és mezőgazdasági stb. szakkönyvekben.

JARITZ ANDRÁS könyvkereskedő München 15., Stielerstr. 6.,

Abholfach 28., Germany-Europe

15