Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

BARANKOVICS ISTVÁN

Előterjesztés

az emigráció kultúrpolitikai pro grammja tárgyában. 2.

Előadta a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottságának 1952. október 1-én tartott ülésén.

(Folytatás.)

Kétségen felül igaz, hogy a háború után a magyar nép legszélesebb rétegei az általános anyagi nyomor

lényegéről, azok szellemi és erkölcsi kihatásairól, az egyetemes emberi és magyar életérdekeket veszélyeztető mivoltáról. Nem lévén pártok fölé emelkedő, kizárólag a nemzet érdekeit tekintő kikristályosodási pont, a polgári pártpolitika (mint máshol is) nagyot nőtt jelentőségében; a pártok legtöbbje az egyetemes érdekeket is a saját pártérdekei érvényesülésében jelöli meg, így ez az önzés az embereket is önzővé neveli. A párt és egyén érvényesüléséért folytatott harc átvette az ideológiák modorát is, türelmetlenségben, gyűlölködésben, okfejtésben, meg stílusban is. Másnak nem lehet eltérő véleménye; ha van, az a propaganda szerint csak gazságot takargathat; saját mentalitásukon felülállót nem tudnak elképzelni. A jóakaratú tömeg egyik része a sajtó fejével gondolkozik és ítél, másik része pedig lassan közönyössé, hitetlenné válik.

Ilyen viszonyok közt, ilyen légkörben, a jóvátehetetlen halálos döfést jelentené a magyar ügy számára, s az emigráció végleg lemondana a használhatóságáról, ha a jövendő hatalomért folytatott pártharcba, pártpolitikába a katonák is beleavatkoznának. A pártpolitikába keveredett katona leszállóit a katonaerkölcsök szintjéről, félreérthetetlenül lemondott az egyetemes cél szolgálatáról, így nem nevezhető többé katonának, — legfeljebb az egypártrendszerű, totalitárius államokban.

Ha ebből a fejetlenségből ki akarunk találni, mindenekelőtt fel kell kapaszkodni arra a szellemi és morális szintre, ahol rabszolgaságon senki sem érthet szabadságot és fordítva, ahol a hazugság, embertelenség, gyilkosság stb. mindenki számára csak azt jelentheti, amit a szó jelent; ahol valaki megszegte a szavát (bármi okból) az szószegő, ahol valaki becsapta a másikat, az csaló mindenki számára. Ennek a kezdő lépésnek a megtételénél annyira szükségünk van a megalkuvást nem ismerő, legnagyobb önzetlensége mellett a legnagyobb áldozatokra kész katonaerkölcsökre, az ettől elválaszthatatlan katonabecsületre, — mint a lélekzetvételnél a levegőre. Ezen kezdő lépés megtétele után látjuk csak meg a magyar szellem évezredekre bevilágító fáklyáját, ami majd világossá tesz mindent, egyesít és irányt mutat minden igaz magyarnak.

Ezek szerint nemhogy lemondani, s még a fogalmát is törölni kellene a magyar katonabecsületnek, hanem még a tíz körmünkkel is ki kell kaparnunk, s minden igyekezettel erősíteni, közkinccsé kell tenni azt. Erre kötelez a múlt, a sok-sok százezer hősi halott magyar katonabajtárs szelleme, kik katonabecsületből önzetlenül áldozták fel életüket Magyarországért. De ezt sürgeti, követeli a jövő is, hogy részt kaphassunk Nyugatnak az emberi szellem és szabadság, nemkülönben Magyarország megmentése érdekében vívandó küzdelmében.

ellenére is soha nem látott, konkrét bizonyítékát adták a szabad kulturális intézmények iránti, nagy áldozatkészségüknek és kulturális emelkedési vágyuknak. Ha egy nép kulturális igényét azon az áldozatkészségen lehet mérni, melyet kulturális intézményei érdekében önként vállal, akkor bízvást mondhatjuk, hogy a magyar nép nagyobb kulturálódási igényről még sohasem tett bizonyságot, mint épen 1945. és 1948. között. Mindehhez azonban a bolsevistáknak főleg annyiban volt közük, hogy a magyar nép a saját kultúrintézményeit a bolsevista támadás ellen akarta példátlan áldozatával megvédeni, és nem a bolsevizmus mellett, hanem a bolsevizmus ellen kivánta magát a kultúra fegyvereivel is fölszerelni. Nem a bolsevisták ösztönzésére, hanem fenyegetései és üldözései ellenére hozta meg áldozatát, vállalva a kockázatos helytállást szabad kulturális intézményeinek védelmében.

Kétségtelenül igaz az is, hogy Magyarország kulturális bolsevizálásában 1948. közepe, amikor a bolsevista kultúrmonopóliumot törvénytárba iktatták, döntő cenzúrát jelent, de merő hamisság, hogy a magyar nép kulturálódási igényét a bolsevizmus ébresztette föl és elégítette ki, — merő hamisság, hogy a nép kultúrigénye szabadon érvényesülhet s hogy 1948. előtt ennek a keresztény egyházak állottak útjában.

A magyar népnek a szabad kultúrintézményekhez való ragaszkodása és áldozatkészsége fölér egy hőskölteménnyel. Csak néhány általános adat: Az elszegényített egyházak papnevelő intézetei legnagyobbrészt a nép adományaiból éltek. Már nem közadók módjára hajtották be az egyházi adót, de a lerongyolódott nép a bolsevista retorziók ellenére is olyan mértékben fizette meg önkéntes egyházi adóját, hogy a katolikus tanügyi főigazgatóság hivatalos közlése szerint az 1947/48- as tanévben a katolikus iskolafenntartók képesek voltak az összes egyházi iskolák személyi, dologi és újjáépítési kiadásainak 54% -át viselni. A fakultatív hitoktatás tervét 1947. elején valóságos fegyvertelen népfelkelés verte vissza. Nem volt község, amely ne tiltakozott volna. A “vörös Csepel” 10,000 munkás-szülője személyesen írta alá azt a tiltakozást, amelyet egy, minden pártból rekrutálódó 250 tagú munkásküldöttség nyújtott át a miniszterelnöknek 1947. március végén. Mezőkövesden, az agrár-proletárok parasztvárosában, ahol 1945. után a lakosság nagyrésze földet kapott, a felnőtteknek 99%-a írta alá a tiltakozást, amelyet hatalmas kötetben küldött el a nemzetgyűlésnek. Egy nép, amely akkora veszélyek között ilyen népfelkelés-szerüen szökik talpra kulturális intézményeinek védelmében s amely anyagi elesettségében súlyos fenyegetések ellenére is ily páratlan anyagi áldozatot hoz azok fenntartására, bizonyára közérthető és tiszteletreméltó jelét adta a saját nemzeti géniuszához és kulturális intézményeihez való ragaszkodásának és annak az igényének, hogy a kultúra javaiban részesedni kíván.

12