Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
A boldogság krité riuma KANNÁS LAJOS A demokrata alapvető lelki szükségletei elvileg kielégíthetők, éppen ezért meg van a lehetősége a boldogságra. Az autokratáé még elvileg sem elégíthetők ki, ezért az autokrata sohasem lehet teljesen boldog. Ahogy fentebb már megjegyeztük az autokratát állandóan hajtja valami a több felé s a hatalom utáni vágya kielégíthetetlen. Elvileg a kielégítés egyetlen módja a teljes hatalom birtoklása volna, de ebben az esetben sem volna ment a rabszolgák lázadásától, a barátok hiányától, a bizalmatlanságtól, a betegségtől, az öregségtől és a haláltól való félelemtől. Mai társadalmunkban sok autokratikus vonást látunk és éppen ezért ha nem is helyeseljük, meg tudjuk érteni az autokrata rövidlátó hatalomra törekvését. (Hitler, Mussolini, 'Sztálin, stb.) Amit sokkal nehezebben tudunk megérteni, az annak az embernek a lelki motívuma, aki ezekért az autokratákért kész életét feláldozni. Mi a helyzete annak az autokratának, aki alárendelt helyzetben van? Először is az alárendelt helyzetben levő autokrata, az előtte álló példából merítve erőt, állandóan bízik abban, hogy magasabbra kerülhet, sőt végül elérheti végcélját, a teljes hatalmat is. De van az autokrata jellemnek egy másik oldala is s rendszerint mindkét oldal megvan minden autokratában. Minden autokrata kegyetlen és egyben alázatos is. Hogy melyik jellemvonás dominál, az a helyzetétől függ. Ha ő van fölül, akkor kegyetlen, ha alárendelt helyzetben van, akkor alázatos és talpnyaló. Köznyelven “biciklista tipus”-nak szokták nevezni, aki “lefelé tapos és felfelé hajlong”. Éppen ezek miatt a jellemvonásai miatt az autokrata megérti és mélyen a lelkében egyet is ért a hatalmon lévő kegyetlenségeivel, még akkor is, ha ő maga az áldozat. Az autokráciában ugyanazok az irányelvek vetnek fényt a rabszolgatartóra és a rabszolgára. Éppen ezért az autokrácia legerősebb támogatói maguk az autokraták, akár fölérendelt, akár alárendelt helyzetben legyenek. Ha már az autokrata jellemvonásait ilyen részletesen tárgyaltuk, egy fontos megkülönböztetést kell tennünk az alázatos vagy függő személyek között. Nem minden alázatos ember autokrata. Az a rabszolga, akinek jószívű gazdája van, az az ember, akire aggódó gondoskodással vigyáznak, az akinek önbizalma és önértékelése minimális, noha biztonságban van, a védett vagy megfélemlített személy mind lehet alázatos és mégsem autokrata. Ezekre nem áll a bárány és oroszlán hasonlata, inkább illik rájuk a jó pásztor és a nyáj hasonlata. Ezek a passzív emberek, akik alapjában véve mind a demokratikus, mind a parancsuralmi társadalmaknak hatalmas rétegét teszik ki. Természetes, hogy egy ilyen cikk keretében nem lehet kimeríteni az autokrata-demokrata embertípus összehasonlítását. A fentiekben éppen csak a kérdés felületét érintettük, részletekbe nem bocsátkoztunk s nem foglalkoztunk olyan lényeges kérdésekkel, mint az autokratának a női nem feletti uralomra törő vágya, homoszekszualítása, saját sorsáért való felelősség áthárítása, katona-ideál imádata, nevelés iránti antagonizmusa, stb. Nem foglalkoztunk az autokrata ember “megtérítésének” kérdésével sem, ami szintén igen fontos számunkra. Célunk csak az, hogy erre az értékelési módra és a fenti szempontok mérlegelésére felhívjuk a figyelmet s biztassuk emigrációban élő honfitársainkat, hogy a kérdéssel foglalkozzanak. ÉRCCÉ SZILÁRDUL ÉLETEM A rombolás és gyilkosság korába hullottam én, mint földbe hull a mag, káoszban éltem, poklokat csodálva s szörnyű mocsárba fúrtam utakat. Istent kerestem ölni vágyó korban s a kényszer ökle mindig fellökött és borzalmas volt, hogyha megbotoltam romházak mélyén foszladó dögök s volt emberek testében, mint a kőben. Fájt minden rom, mely üszkösen lapult a földre és talán mivel nem öltem gyűlöltem én a halált és a dalt országok láttán mindig sírni tudtam. Mert, jaj, mind igazságot harsogott és, ó, igazság védtelen falukban leégtek iskolák és templomok. És annyi békés család otthonából maradt üszők csak minden oldalon, és annyi ízmos ifjúból, leányból lett csonka roncs, vagy oszló húshalom. A rombolás és gyilkosság korába hullottam én, mint földbe hull a mag s e vad talajból török tisztaságra s építem fel növényként magamat. Feloldom s hitté gyúrom át a tébolyt, kitartássá a gyilkos lázakat, összegyűjtöm s őrizgetem a szétszórt, sok torzó sorsot; s hogyha rámtapad a vérből és mocsokból egy-egy foltnyi bőrömmel együtt is kiégetem, a gyűlölettől nem hagyom sodorni jóért lusázó, málló életem. Mert rombolás és gyilkosság korában is van szabadság, csak vállalni kell. A keskeny út velünk az éjszakában a csúcsra kúszik és az égi jel csodás fényénél kerge, torz koromból nem látszik semmi, csak a végtelen, és míg az éj lefoszlik homlokomról érccé szilárdul málló életem. A TITOK Mint kincsre éhes martalóc kutattam a lényeget a csillogás alatt, örök forrást a változó kutakban s a homlokomra néha rátapadt a boldogságból egy-egy lágy pehely. Az ég felé a gondolat volt hintám, a rossztól el a tisztult vágy emel, és most, hogy titkok tárult kelyhe int rám, és lassan sejtem már a tág egészet, az élet és halál mögött a lélek virágzását, a fényt, az esteket. Hogy végre újra gyermek-szemmel látok megtudtam én Uram az igazságot, hogy mindenben Téged kerestelek. 7
