Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
BALOGH E. ISTVÁN Levél a New York Timeshez Az Amerikai Magyar Szövetség központi titkára, Balogh E. István válaszából idézzük az alábbiakat, amely választ a New York Times-nak 1951. dec. 8-án megjelent cikke tett szükségessé. Tisztelt Uram! December 8-án megjelent “Egy Kossuth-centennárium” című szerkesztőségi cikkük nagyon üdvös volt, mint időszerű hozzájárulás a mi amerikai-magyar centennáriumi ünnepségeink megnyitásához, amelyeken tisztelettel adózunk Magyarország egykori kormányzója, Kossuth Lajos dicsőséges emlékének. A most következő 221 nap alatt (1951. december 6-tól 1952. július 14-ig) mintegy egy millió magyar származású amerikai fogja felidézni Kossuth nyomait 11 államunk ama 69 városában, ahol Kossuthot mint “Nemzetünk vendégét” üdvözölték és tisztelték. Mi Kossuth amerikai látogatásának százados évfordulóját három szembeötlő okból kívánjuk megtartani: 1. Mindaddig, amíg az emberek ápolni fogják a szabadságot és függetlenséget, Kossuth nevét világszerte a szabadság legnagyobb hősei közt fogják nyilvántartani. Köszönjük az Úristennek, hogy egy olyan kis nemzet, mint a magyar, olyan nagy embert tudott adni a világnak, mint Kossuth. 2. Kortfersainak, Marxnak és Engelsnek kommunista tanai a földkerekség felét napjaink rabszolgaságába kényszerítették. Kossuth ezzel ellenkezőleg mint ügyvéd, újságíró, politikus, államférfi, száműzött hontalan, szónok és próféta kijelölte a demokrácia útját az igazság és világbéke fenntartására. Azt hisszük, még van egy kis ideje Amerikának, hogy figyelemre méltassa Kossuth heves védekezését, amelyben ezeket a kemény szavakat kiáltotta oda az orosz medvének: “Menj vissza!” 3. Kossuth, a Nagy Száműzött, az első magyar “Displaced Person”, aki az Egyesült Államok partjait felkereste. Őt az osztrák abszolutizmus bajonettjei űzték el, kényszerítették száműzetésbe, és vetették fogságba. Katonai parancsnokai Lincoln annyit dicsőített országatyáinak vitéz katonái lettek. Kossuth dicsőséges emlékezete a mi biztosítékunk, hogy az Egyesült Államok nem fogja örökké tűrni, hogy Magyarország lassú haldoklásban pusztuljon el, mint az orosz imperiálizmus “kényszerű csatlós”-a. Az Önök szerkesztőségi cikke újra felméri Kossuth érdemeit és elismeréssel adózik neki, “mivel ő valami drágát jelképezett az amerikaiaknak — a szabadság lelkiségét.” Egyszersmind Önök megállapítják, hogy: “arrogáns, diktatórikus, és soviniszta volt.” Ha Önök a sovizizmust Washington György nacionálizmusa értelmében gondolják, a diktatórikus természetet abban az értelemben, ahogy Lincoln elköteleztetett a szabadság ügye számára, és az arroganciát abban az értelemben, ahogy Franklin D. Roosevelt eltökélte magát meggyőződésének a valóság talajába való átültetésére, akkor Önök helyesen járnak el. E világ jótevői és a mi saját amerikai történelmünk valóban kiemelkedő vezéregyéniségei ugyanebben az értelemben voltak “arrogánsak, diktatórikusak, és soviniszták”, mint Kossuth. Ők mindezek voltak, mert merészek voltak megtenni valamit, amire mi ma büszkék vagyunk. Az Önök nagy előde, Henry J. Raymond, a The New York Times kiadója, és sok más nagy amerikai valóságos ihletést kapott az elnyomott Magyarország kiváló képviselője révén. Bryant és Longfellow prózája, Horace Greeley vezércikkei, Matthew Arnold, Elizabeth Browning, Garrison, Griscom, Lowell, Massey, Swinburne, Whittier stb. versei, cikkei és. zeneszerzeményei az a tartós tisztelet, amellyel államférfiaink adóztak neki, mindörökre fel van jegyezve. Amerika irodalmi mesterművei és történelmi dokumentumai kivizsgálták és kikristályosították Kossuth kikezdhetetlen jellemét és személyiségét az utókor számára. Kérem, csatlakozzék hozzánk, magyar hagyományú amerikaiakhoz, Kossuthról, mint a világszabadság “egyetemleges vezéréről” szóló megemlékezésünkben. Csak az Úristen tudja, mennyire szükségünk van manapság Kossuth reménykedésére és önbizalmára. Japán ujjongás Sztálin üzenetén A moszkvai Pravda tokiói tudósítója jelentést küldött lapjának arról, hogy miképpen fogadta a felkelő nap országa a “világ atyjának” újévi üzenetét, amelyet az idegen megszállók igája alá került Japánhoz intézett. A tudósítás szerint, bár az üzenet közzétételének napján munkaszünet volt, a “dolgozók” már korareggel ott voltak a szakszervezeti otthonban, hogy megbeszéljék az üzenetet. Annyira siettek ezekre a megbeszélésekre, hogy idejük sem volt megkötni “szegényes” nyakkendőjüket. A megbeszélésen pedig olyan izgatottak voltak, hogy le sem ültek, úgy szaladgáltak fel s alá a teremben. Az egyik “dolgozó” Sztálin szavai miatt nem tudott aludni egész éjjel, egy másik pedig meg sem várta a reggelt, kiugrott ágyából és ujjongva rohant barátaihoz. Egy villamosvezető, mikor a Pravda tudósítója megkérdezte, hogy mit érez Sztálin üzenetére, azt válaszolta: “Erősebbek lettünk!” A Pravdatudósítás koronája azonban ez: egy szegény egyetemi hallgató mondta a tudósítónak: “Nem hallottam az üzenetről. Nincs rádióm. Egy barátom azonban felhívott telefonon és a kagylóba ordította: “Ünnepnap ez nekünk!” ” Az embernek önkénytelenül mosolyra húzódik a szája ennyi ostobaság olvastán. De azután inkább megborzong: mennyi hazugságot lehet papírra vetni és kinyomtatni; hazugság ez esetben az is, ha történetesen a tudósító néhány ma még gyanútlan és lelkes japáni kommunista valóban megtörtént viselkedését írta le — ami még így is valószínűtlen, de hazugság, mert a japán nép nem így gondolkodik. A világ rendjének egyik legfőbb, egyik döntő problémája: milyen a sajtó. És itt a szabad sajtó nem a végcél. A szabad sajtó csak eszköz. Végcél az igaz, az igazat író sajtó. H. A. 4
