Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-03-01 / 3. szám

bőkezűen és megszámlálatlanuí önti sugarait a két part közé szorított óceán-darab víztömegébe. Hiába, nem fogja felmelegíteni soha. Csillogó hajók után fehér fodrokat vet a zöldes víz. Színén itt-ott hatalmas olaj foltok barnállanak.

És azután Skócia: hűvösen zöldelő legelők és barnán futó utak a part szeszélyes, örök védelemre teremtett sziklaövezetei mögött. Gépünk, amely eddig alacsonyabban szállt, bizonyára a magas hegyek miatt, feljebb emelkedik. Legalább is így gondoljuk mi. De kiderül, hogy viharzónába kerültünk, be kell csatolni a biztonsági öveket. A társaság elcsendesedik. Néhány kisebb, hirtelen zuhanás, sáppadó arcok, aztán ismét egyenletesen haladunk tovább. A férjek elengedik asszonyuk kezét, a kisgyermekek elindulnak megszokott vándorútjukra a gép hátsó részében levő helyiség felé s aztán ismét rend van és nyugalom, egészen addig, amíg Izland vörösben játszó, sziklás partjait megkerülve le nem szádunk kétórás pihenőre.

Etetés — mondja észt barátom könnyedén s az északi emberek gondosságával csomagolja be féléves leánykáját. Mi is ezt tesszük a fiúnkkal. Már jól ismerjük egymást és kölcsönös szívességekre kerül sor. A mögöttem ülő fiatal zsidó házaspár -— az asszony hamarosan gyermeket vár — felajánlja helyét: ott jobban be tudjuk pólyálni a kicsit. S mikor elindulunk, egy ukrán fiatalasszony adja fel a kalapomat, amelyet véletlenül leütött a fejemről egy lendületesen forduló, termetes hölgy.

Ez a közeledés tovább folytatódik a repülőállomás éttermében. Egységes a felfogás abban, hogy éhesek vagyunk, hogy a felszolgáló személyzet udvarias, de hűvös, hogy a kenyér kevés, s a hús jó. Tréfás megjegyzések egyik asztaltól a másikig, előkerül egykét, eddig óvatosan eldugott dollár. Mi, többiek, akiknek nincs, várakozva nézzük: mi lesz? Semmi, a dollártulajdonosok izlandi képeslapokat vásárolnak, s mikor utánaszámolnak, elég keserűek az arcok. Mi erre megkönnyebbülünk, s ezzel ez is ki van egyenlítve.

Vacsora után rövid séta. Magyar orvostanár barátom felesége behatóan tanulmányozza a különböző izlandi nyelvű feliratokat.

— Ezek egész biztosan rokonságban vannak velünk — mondja kis idő múlva.

— Miről gondolja asszonyom? — kérdezem.

— Nézze, majdnem minden szavuk úr-ra végződik — válaszol a szőke asszony, nevet a tréfához s összehúzza magán a könnyű nyári kabátot, mert Izlandban hideg az este.

Pár lépésre élénken vitatkozó csoport áll. Leghangosabb köztük egy a közepesnél alacsonyabb, keskenyarcú ember. Felváltva hol németül, hol különböző szláv nyelveken beszél. A gépben tőlem nem messze a helye, már tudom is, hogy ki: egy horvát földrajztanár, aki évekig várt a kivándorlási engedélyre. Idáig valami bajor városkában húzta meg magát, s most nagy lendülettel ad elő mindenről, ami a szeme elé kerül. Nemcsak földrajzi kérdésekről, hanem geológiáról is. Most éppen a sziget vulkáni képződését, rétegeződését fejtegeti. A ránk terülő alkonyat még mutat valamit a környező sziklás, mocsaras területből, amely mögött mind sűrűbb feketében hallgatnak a hegyek. A horvát kolléga lendületesen magyaráz. Úgy látszik, régen nem volt hallgatósága. Közelebb húzódom a társasághoz s figyelem az előadást. Már azt a részét, ami németül folyik.

Sajnos, nem sokáig tart a dolog. Be kell szállnunk. O észrevette arcomon a kielégítetlen hallgató várakozását s a gép felé siettében még odamondja nekem: ha felszálltunk, elismétlem Önnek.

O, köszönöm, ne fáradjon — mondom.

séfje, hogy közvéleményt formáljon.

Ilyen szempontból nézve a kötetet, talán előre is állapítsuk meg, hogy Kern ma is meggyőződéses nemzetiszociálist a, mégha Hitler führeri képességei tekintetében kritikus álláspontra helyezkedik is.

A könyv másik jellegzetes vonása, hogy Kern nyíltan bevallja: ez a háború a németség legsajátosabb, belső énjéből fakadó, imperialista célú háború volt. Hitler, akiben a korlátlan hatalomvágy még a saját mozgalmi felfogását és világnézetét is elfojtotta, szövetségre lépett a német imperializmus két hatalmas történelmi képviselőjével, az ipari nagytőkével és a nagyvezérkarral. Ez a két tényező törte meg — saját párthívei felfogása szerint — “mozgalmi” lendületét, s ez a törés a keleti háború elvesztésével járt.

Amerikai magyar szempontból nézve közelebbről érintenek bennünket azok a fejezetek, amelyek a német támadólendület megtörése után a visszafelé hömpölygő hullámok egyes szakaszait tárgyalják. Mert ezekben a fejezetekben kerül sor a most orosz járom alá került területek lehullására, a társadalmi bomlás első jelenségeinek megmutatására, a helyi német ellentámadások után a néző szeme elé táruló szörnyűségekre, a lemészároltak, megerőszakoltak, elhurcoltak szívfacsaró, dantei borzalmaira.

Különösen a magyarországi fejezetek érdemelnek figyelmet, mert bennük sok a kétségtelenül szavahihető, pontos adat, nevekkel, helység - meghatározásokkal, dátumokkal.

Kern visszaemlékezései érdekes fejezettel záródnak: egy párbeszédes hitvallással, amelyet egy SS fogolytábor lakói tesznek, intelligencia és lelki szilárdság mértéke szerint, a hitlerista politikai elvek és célok mellett. A könyv ezzel — sajátságos csattanóként — meggyőzi az amerikai olvasót arról, hogy a németség ma is az, ami volt. —

23