Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-03-01 / 3. szám

Bevándorlás az Amerikai Egyesült Államokban A második u. n. DP bevándor­lási törvény 1951. december 31- ével lezárult. Ezzel egyidejűleg kirekedtek az USA-ból azok a DP-k, akiknek eddig az időpontig nem volt meg az érvényes vízu­muk. A kapuk becsukódtak és szerencsétlen honfitársaink százai és ezrei döngetik a becsukott ka­pukat, hogy azok újból kinyílja­nak és ők is bebocsátást nyerje­nek. A becsukott kapukat döngetik olyan honfitársaink is, akik a még egy esztendővel vagy koráb­ban rendkívül vontatottan menő USA - processingek kilátástalan­nak látszó eljárását nem akarták végigcsinálni és elmentek más or­szágokba, más világrészekbe a nyomorgó Európából. Ma, látva az azóta meggyorsított eljárást, hallva rokonaik, barátaik itteni előnyösebb helyzetét vagy vá­gyódva az együttélésre szeret­teikkel, keresik a lehetőségét an­nak, hogy az USA-ba bejuthas­sanak. A különböző amerikai-magyar és más segítő szervek százával kapják az ilyen tartalmú kérő le­veleket és kénytelenek tehetetlen­ségüket beismerve, várakozó állás­pontra helyezkedni. A levelek írói között bizonyosan vannak olya­nok, akik ezt részvétlenségnek vagy tehetetlenségnek minősítik, holott megvannak a komoly okai annak, hogy ilyen tekintetben ma várakozó álláspontra kell helyez­kedniük. Az UJ MAGYAR ÚT szerkesztősége utánajárt ezeknek az égető kérdéseknek és az aláb­biakban összegezett tájékoztatást kapta: Az USA-ba történő bevándor­lás két utat ismer, amelyek a ma­gyar emigráns tömegek számára járhatók: 1) A kvóta szerinti beván­dorlás. Miért ne, nagyon szívesen — int vissza s már szedi is felfelé lábát a vaslépcsőn. És aztán csend lett. Ránk terült a sötétben szálló gép egy­hangú motorzúgása, és ránk terült az az érzés, amiről beszéltem. Az az érzés, ami akkor fog el, ha átlépünk egy határt. Ha el­hagyunk egy földet, amely a miénk volt, vagy amelyről azt hit­tük, hogy a miénk. Izland ennek a földdarabnak, ennek a sokszor búcsúra idézett Európánknak utolsó határköve volt. Hideg és kopár, teljesen elütő Európától, és mégis Európát juttatta eszünkbe. Ezért hallgattunk s azt hiszem, mindenki az emlékei közt matatott akkor este, abban az első negyedórában az izlandi felszállás után. Csak lassan engedett fel ez a nyomott hangulat. Az első mondat, mely a fülemet megütötte, abból az irányból jött, amely­ben a horvát tanár ült. — És On csakugyan azt hiszi, hogy ezeket az embereket, az ün volt honfitársait össze lehet szedni? — kérdezte tőle valaki. — Természetesen, kérem — s már ismét be volt fűtve a motor a horvát kollegánál. — Meg vagyok győződve róla. Sajnos idáig senki sem foglalkozott azzal, hogy abszolút politikamentesen össze­hozza a szakembereket, de én megpróbálom, és meg fogják látni, kérem, hogy sikerülni is fog. — Ugyan-ugyan — mondta egy másik, közeli szomszédja, a kiejtése után ítélve szintén valami szláv anyanyelvű, aki, úgylát­szik, csak a már németül folyó társalgás kedvéért beszélt ezen a nyelven — ezek mind csak olyan tervezgetések, kérem. Tervezge­­tések a levegőbe. Én kérem állandó kapcsolatban voltam a mi em­bereinkkel. Egyenként ismerem őket, sokan barátaim is. Megpró­báltam közöttük onnan, Európából kapcsolatot teremteni. Össze akartam hozni őket. Javaslatokat tettem nekik az együttműkö­désre Nem ment. Némelyik megkisérelte, de aztán annak is vége lett. Csak kettőről tudok, az egyik mérnök, a másik miniszteri tanácsos. Ezek ketten addig leveleztek, amíg az egyik — már magam sem tudom, melyik — odaköltözött, abba a városba, amely­ben a másik lakott. Aztán még egy pár hétig tervezgettek, kul­turális egyesületet akartak alakítani . . . Itt váratlanul elhallgatott. Mindnyájan vártuk a folytatást. A sötétben is megérezhette az érdeklődésünket, mert aztán meg­szólalt : — Igen, tervezgettek . . . És most van egy közös szállító­cégük. Ez az egész. Legutóbbi levelemre, hosszú hónapokkal eze­lőtt, már nem is válaszoltak. Mintha a Pandora szelencéjét nyitotta volna ki valaki, erre az utolsó mondatra megélénkült a beszéd. Lengyelül, lettül, ma­gyarul, ukránul, észtül és oroszul, közben ismét németül folyt a szokatlanul élénk társalgás, amely olyan volt, mint egy előkészített rádióvita: minden mondat pontosan összevágott a másikkal, a leg­különbözőbb nemzetiségűek egymásra csodálkozva vallották, hogy azonos nézeten vannak, ugyanazok a tapasztalataik: az amerikai élet határtalan szabadságában, elképzelhetetlen távolságaiban és minden bevándorló számára más-más módon kialakuló lehetőségei­ben elszakadnak az örökölt származási szálak, és különösen a szel­lemi munkát végzők meglepő gyorsan illeszkednek be a befogadó, új kultúrába. Valaki igen érzékeny pontján érinthette, mert váratlanul megint a horvát tanár hangjára kellett figyelmesnek lennünk. — Hát akármit mond, kérem, én nem hiszem. Nem hiszem, hogy az emberekben olyan gyorsan kihalhat a szülőföld, az anya­nyelv, a hagyományos kultúra. Nem hiszem. 24

Next

/
Thumbnails
Contents