Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
FLÓRIÁN TIBOR Őrködj) Kossuth Lajos! Hitvány és rút a kor, amelyben élünk. Nagy eszmék helyett — szavakban remélünk. Törpe utódok tolongnak kevélyen, Szolganép hajlong és vinnyog serényen. A bátrak kezére torz bilincs kerül. Árulás ellen mit tudsz ellenszerül? S ha tudnál is, vájjon mit érnél vele? Egyedül nem küzdhetsz úgysem ellene. A hősre irigy testvér-gyilok támad. A magyartól kell féltened hazádat! Poharadba barátod kever mérget. Ha hinni akarsz: szerezz ellenséget! Ellenség tett mindig erőssé minket, S ha volt kitől, megvédtük földjeinket. Gyermekeink csúf harcok között nőttek S nem tudták: mit akarnak a felnőttek? Éhséget láttak, nyomort, temetőket És a béklyók tették szabaddá őket. A szabadsághoz rabok Írnak verset, A jognak híveket a zsarnok szerzett. Hol lenne hírünk, ha a nemzet szabad? Hősök s vértanuk tettek naggyá s Arad. S egy század után milyen törpék lettünk. . . Kossuth szelleme, őrködjél felettünk! milyen konkrét politikai sikereket ért el, hiszen ezek nem csupán a mi erőfeszítéseinktől függnek, hanem aszerint, hogy az említett erényekből mennyit valósított meg: megvolt-e benne — nemcsak a vezetőkben, hanem a vezetettekben is — a közjó szolgálatára való készség, az együttműködéshez elengedhetetlenül szükséges, egymás iránti lojalitás, a részérdekeket háttérbe szorító, önkéntes fegyelem és a konkrét felebaráti szeretetnek az a többlete, mellyel az egy nemzethez tartozóknak egymást és közös céljaikat támogatni kell. Világosan tudatában kell lennünk, hogy amennyivel nagyobb veszélyt jelent nemzetünkre a bolsevista elnyomás, mint az 1848. utáni abszolutizmus, annyival súlyosabbak a kötelességeink, s annyival erkölcsileg különbeknek, egységesebbeknek és tevékenyebbeknek kell lennünk. És világosan tudatában kell lennünk, hogy legalább annyi fegyelemmel, egymás iránti szeretettel, segítőkészséggel és együttműködéssel kell a szabad világ magyarjainak a felszabadítás konkrét és előkészítő feladatain dolgozniok, mint amennyi egymás iránti szeretettel, segítőkészséggel és áldozatos fegyelemmel az otthoni magyarság végzi a maga mérhetetlenül súlyosabb feladatát, hogy ember és magyar maradjon. Nem a mi teljesítményeink lesznek az otthoniak magatartásának mértékei, hanem az otthoniak hősi magatartása lesz a mi teljesítményeink mértéke. Az emigráció nemzeti egysége az az erkölcsi minimum, mellyel mindannyian az otthonnak és feladatunknak tartozunk. A török-korabeli végvári vitézkedés óta nem forrott össze a magyarság olyan hiánytalan, joggal mondható: osztálytalan testvéri egységbe, mint 1848-ban, mikor a bécsi reakció, szövetkezve az uralkodó tényezők esküszegő álnokságával, arra kényszerítette a nemzetet, hogy a szentesített törvényekben biztosított jogait fegyverrel védelmezze meg. A szabadságharc az osztatlan magyar nemzetnek évszázadok óta legegyetemesebb katonai erőfeszítése volt. A nemzetet nem puszta fizikai ereje, hanem elsősorban az az erénye, hogy az egyetemes nemzeti közjó és a demokratikus eszmények jegyében osztatlan egységbe tudott egyesülni, tette képessé az önmagát felülmúló teljesítményekre. Az ifjú honvédség soraiban a jobbágy vállvetve harcolt a hazájához hű arisztokratával, az értelmiségi nemessel, a katolikus a protestánssal és a zsidóval. Ez az ifjú honvédség, egy lángeszű, vaskezű vezér irányítása alatt, sorozatos diadalokat aratott a híres, osztrák armada túlereje felett. Pedig a bécsi reakció egymás ellen ugratta a dunavölgyi népeket, hogy aztán mint nevető harmadik, mindnyájukat elnyomhassa. Megosztani, a megosztás által legyengíteni és mindnyájuk felett uralkodni, — ez volt a bécsi osztrák abszolútista körök politikai bölcsességének foglalata. Mégis: a nemzeti egység erénye oly erőt adott a magyarságnak, hogy egy akkori nagyhatalomnak, az ausztriai monarchiának katonai ereje kevésnek bizonyult a magyar önvédelmi harc megtörésére. A szorongatott osztrák császárság a saját dunavölgyi vetélytársát, az orosz cári autokratizmust hívta segítségül. Két nagyhatalomnak, két népelnyomó abszolútizmusnak egyesített erejére volt szükség, hogy vérbefojtsák a magyarság szabadságküzdelmét. A magyar szabadságharc elbukott, — s vele együtt elveszett a szabadság zászlóit hordozó magyarokra uszított nemzetiségeknek a szabadsága is. 1848. és 49. politikai tanulságai különösen szemetszúrókká lettek az utolsó emberöltő alatt, mikor a dunavölgyi népek a pángermán imperiálizmus halálos öleléséből egyenesen a bolsevista pánszláv imperiálizmus oroszlántorkába estek. Mind a magyar, mind a többi dunavölgyi nép szabadságát és függetlenségét lényegében már 1848-49-ben is ugyanaz a két halálos veszedelem fenyegette, mint a 20. században: a pángermán és a pánszláv imperiálizmus. A pángermán imperiálizmust hordozó hatalom aszerint változott, hogy a germán hatalmi súlypont Bécsre vagy Berlinre esett. 1848-49-ben a germán imperiálizmust a Dunavölgyében az összmonarchikus célokra törő, osztrák monarchia képviselte, később és a 20. században pedig előbb a Berlintől Bagdagig germán vezetést igénylő wilhelminus császári militárizmus, majd ennek összeomlása után a világhatalmi tébolyba esett új pogány hitlerizmus. Mikor azonban a germán hatalmi 9
