Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
Megálmodta a jövőt. Tágult, rémült szemeivel előre látta a végzetet. Csonkatornyok végtelenjét, „Szalontától az Öperenciáig.“ Több volt, mint költő. Jós volt és próféta, a szónak legnemesebb értelmében. Már 1919-ben az első magyarországi vörös próbálkozás után megírta a napjainkban teljesedő látomását arról, hogy Moszkva és cselédei miképpen képzelik el az egyenlőséget. Előtte hosszú, hosszú sorban álltak Az emberek és megváltásra várták. Esengve kértek üdvöt, életet, Míg falanxuk előtt elléptetett. S ő míg haladt a hús-sorfal előtt, A főt nézte, mely magasabbra nőtt. Nézte gúnnyal a legszebb fejeket És kezében a kard nem remegett. Sétált . . . mosolygott . . . meg-megállott: Levágta a főt, mely kiválott! Kísértetiesen válnak valóra szavai és a Kolozsváron, 1941-ben, 51 éves korában meghalt költő versei úgy hatnak ma, mint egy sírontúli üzenet. Látnoki erejű feleletek napjaink legégetőbb kérdéseire. Döbbent lélekkel hallgatjuk a magyar nyelvet fenyegető veszély idején figyelmeztetését: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek. A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! A drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Ügy beszéljen ma ki-ki magyarul, mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, mirhát hozna!“ A hadifogságból vissza nem tért gyermekét váró anya kínzó fájdalma is az ő versében talál visszhangra. Várod . . . még mindig várod. Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd. Várni fogod, amíg élsz, mindörökké. Szibériából, Kínából, Japánból, Mandzsúriából — világ végiről. Tizenöt év . . . Mi az: tizenöt év? Egy óra sok, S az örökkévalóság is kevés Egy anyának, aki várja a fiát. Tíz esztendő telt el, halála óta. Mi, utódok mélységes tisztelettel ejtjük ki Reményik Sándor nevét. Országok omlottak össze és eszmék hullottak porba, de az ő versei elevenen élnek. Üzennek az emigrációban élő szellemi embereknek. Nyugat költőinek és a szabad világ lelkiismeretének. . . . Szeretnék most a telketekbe látni, Látni, hogy színes szókkal játsztok-e, Mikor mi már csak hörögni tudunk, Mert fojtogat az ellenség keze . . . . Szeretnék most a telketekbe látni, S szeretném, ha látnátok: hogy vagyunk; öletekbe tenném holt gyermekünk, Ráchel siralmát: megfojtott dalunk! Szeretném, ha a telkünkbe látnátok, És látnátok a véres rongyokat, Amikbe koldus-testünket takartuk, — S a gaz kezet, mely fészket bontogat, És otthont dúl és szent láncokat tép szét! Mutatnám az ebként kivert magyart, Hogy búcsúzik a határszéli fától . . . Mintha az otthonukból kitépett mindenüktől megfosztott deportáltak hosszú sorát látnék. A vérző országot, a szenvedő megalázott népet. De a parányi „tüzeket“ is, amiknek lángjában még a „nagy magyar télben“ is bízni lehet. A remény derengő fényeit csillantja föl és a bámuló világ fülébe kiáltja bizakodva: „virrasztottunk mi tetszhalottat már!“ És amikor telkek hullanak: magyarságunkhoz való hűségre tesz fogadalmat mindnyájunk nevében: „Egymás szive-falán, végzetünk éjén Egy néma jelszót kikopogtatunk, Mint jeladást a Katakombák mélyén: Magyarok maradunk!“ A védetem magatartása ez, a fegyvertelenül „foggal és körömmel“ az utolsó lehelteiig való védekezésé. Az „ahogy lehet“ börtönrácsai közé szorult, lépésrőllépésre visszahúzódó életé. De a védekezésen kívül felvázolja a cselekvés tehetőségeit is, azt, amit felnőtt és gyerek — ma is — egyaránt megtehet: „Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben teszek a méreg, Miazma, láz, orozva dúló féreg . . ... a gyújtózsinór, A kanóc része, lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig, Hamuban, éjben, Míg a keservek lőporához ér . . .“ Tudja, hogy lázítani nem szabad, sem lázadni, csak élni és cselekedni: „ahogy lehet“. Várni csendben és készülni — elszántan, lassan — a föld alatt. Reményik Sándor, Erdély nagy költője, álmod tegyen nyugodt a házsongárdi temetőben. Mi éberen figyeljük népedet. Hallga, mi ez, e távol, elhaló, Feldörgő, tompa hang? A szivem dong, mint vassal vert harang? Vagy, mit hallok, tompa ágyúszó? Most visszafojtom a lélekzetem: Egy nemzet, bár végkép elföldelék, Hallga, lélekzik, él a föld alatt S döngeti koporsója födelét! 16
