Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
Az álmom néha kemény, keserű, Kérges, barna, mint sokszor a kenyér, De benne van az újrakezdés magja, De benne van a harchoz új erő, — De benne van az élet. Eljut addig a pontig, amikor megszűnik önmagának élni, feloldódik népében, a közösségben. Annak szenvedéseit, megpróbáltatásait valósággal átéli önmagában. Sorsuk egy és oszthatatlan. Fájdalmasan vallja: „ ... ha te sorvadsz el, én is elhalok, Mint a levél, ha elszárad a fa, Mint a gyermek, kit elhágy az anya. Szeretlek népem, mindhalálig.“ Világosan látja, hogy népének — ha élni akar és fönnmaradni — a zord időkhöz kell mérnie magatartását. Már nem elég a „vérhullató vitézség“. Meg kell várni, míg kifáradnak a „roppant sasok“ és akkor a drága vér hullása nélkül is célhoz ér a „sólyom madár“: a magyar. Bethlen Gábort, az erdélyi fejedelmet mintázza meg példaképül, mert jól tudja: „Az új mulatság más magyart kívánt: Kardos magyart, de álorcásat is, Sok ellenség közt zúzott csontjait Bölcsen forgató, „praktikás“ magyart. ö lett az új, az álorcás magyar, Ki váltogatott, száz álarc alatt Híven hordozta s változatlanul örök-egy arcát, faját, Istenét.“ Bethlen Gábor, a sok ellenség között harcoló „praktikás“ magyar a védekezés mestere, a magyar fönnmaradás példamutatója, aki e több, mint 300 év előtti „diplomácia“ álarca alatt érző lélek és hívő ember volt. Isten és lélek. Ebben hitt Reményik rendületlenül. A széthulló világban a hitre épített s a lélek diadalát hirdette az anyag fölött. Vallotta, hogy minden embert az egy Isten teremtett, szabadnak. Az eszme és a lélek számára nincs börtön és nincs halál. . . aki láng volt valaha, Aki szerette a világot, Ki milliókért élni vágyott — Ne féljen! Nem hal meg soha. Amíg az űrben egy atom Elnyomva él, jogért esengve: Megy végtelenből végtelenbe Ragyogva, büszkén, szabadon. A szabadságról és az ember jogáról írt. A szülőföldről, tájról, a házról, melyből kitépni senkit sem szabad. Mindenkinek, joga van ott élni, ahol született. Zsarnok, ki népeket cserél. Rabló, ki földedről elrabol és megöli az egyetlen maradandót az emberben: a lelket. Ha gyökerestől ültetted is át, Kényes virág az átplántált virág. És hátha mégis, mélyen föld alatt Sok-sok hajszálerecske itt szakadt. Még az erdőből, „az Isten ősi otthonából“ kivágott fenyő sorsában is népének szenvedését siratja. „Piacra vitték testem s a lelkem és alkusznak az életem felett.“ Ö teljesen szülőföldjéhez tapadt. Elválaszthatatlanul egy lett Erdéllyel és Kolozsvárral, ahol született. Lelkében erdők avarja zizeg. A havasok beintegetnek ablakán és vadvizek zúgása dübörög át versein, melyeket a hazáról, az otthonmaradás, a helytállás parancsoló szükségességéről ír. „Eredj, ha tudsz“, kiáltja azok után, akik az otthoni börtön-életből elindulnak a szabadság felé. „Eredj, ha azt hiszed, Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedből, az érző, élő fából Az emlékezés új kereszteket.“ Megjósolja, hogy az otthonukból kiszakadt vándorokat „az emlékezés keresztfáira“ feszíti a honvágy és a bánat. Nem marad számukra más, mint egy „csillagra nézni“ merőn, „keleten, délen, völgyben, bérctetőn.“ — Ö is, mint minden igazi magyar író és költő vallotta, hogy haza nélkül gyökértelen az élet. A történelem és a mostoha magyar sors a szelídszavú, humanista költő hangját megacélozta. A lelke a dübörgő események és a világban fokozodó őrület érintésére „erős sziklafészek“ lett. A bánat pörölyzuhanására gránitként felelt. „Riadó kiáltás“-át szívek és hegyek visszhangozták: „Nem én szóltam és nem én kiáltottam Az ember s a magyar Jajgatott bennem és kiáltozott, Rázta, mint Sámson a templom-oszlopot. A szelíd csillagokat riasztgatta. Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?!“ Kemény kritikát mond a diktátorokról, zsarnokokról és népbolondítókról, akik a pusztulás felé sodorják a világot. „Az egyetlen tett“ című versében önti a legtisztább formába ítéletét a megbolydult világ felett: „Ó, forradalmak, ellenforradalmak, Diktatúrák és rohamcsapatok, S ti lobogók, vörösek, vagy fehérek: Én rátok olyan idegenül nézek, És tőletek olyan távol vagyok, Mint erdő csendje város-dübörgéstől. Iszonyodom a meddő embervértől, A semmitmondó, hangos, hazúg szótól. És mindenfajta népbolondítótól. Jobbról, balról a riadókat fújják, A véres jelzőlámpát lengetik. És semmi sem nő — csak a nyomorúság. Állok nagy erdő-csendem közepén, Búcsúztatom a húlló levelet, S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok, Ítéletet e vak világ felett: Mikor a lét pillérei inogtak És mint a viasz, minden elhajolt, Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, Egyetlen tett: a költő álma volt.“ 15
