Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
felől tájékozódni képes azok tekintetében legjobb lelkiismerete szerint kifejezetten állást is foglal. Divatos kifejezéssel élve, politikailag aktívvá kell tenni a tömegeket, de nem abban az értelemben, ahogy ezt ma odahaza csinálják. A népnek nem a szenvedélyeit kell felkorbácsolni, hogy azután vezényszóvá merevített üres jelszavakkal hamisítsák meg az akaratát és nyomják el a lelkiismeretét, végül a szemérmetlen hazugságok áradatával fojtva el benne a megfélemlített józan ész legkisebb moccanását is. Ellenkezőleg: minden eszközzel elő kell segíteni szellemi látókörének tágulását s megbízható tárgyismeret rendelkezésre bocsátásával tenni számára lehetőve a higgadt és elfogulatlan állásfoglalást. Ez azt jelenti, hogy a politikai jogkiterjesztésnek karöltve kell haladnia az általános műveltségnek s ezzel együtt a politikai Ítélőképességnek a legszélesebb körben való kifejlesztésével, mert enélkül — elefántot eresztünk a porcellánboltba, aminek tudvalevőleg az a velejárója, hogy menthetetlenül a póráz és az ostor politikájának a hívei kerülnek ismét nyeregbe. Mondhatnék azt is, hogy a zsarnokokat egyenesen a tömegek politikai érettlensége termeli ki s ezzel tökéletes összhangban van a tételnek fordítottja is: csak művelt népek élhetnek valóban szabadon. Amire szükség van, az egy oly következetesen keresztülvitt köznevelési Programm, mely tiszta képet ad az egyénnek a kollektivumhoz való viszonyáról és amely kora fiatalságától kezdve mindenkit egy reális társadalomszemlélettől áthatott s osztályelfogultságoktól mentes nemzeti köztudat részesévé tesz. A választónak, hogy úgy mondjuk, hazulról és az iskolából kell hoznia azt az iránytűt, mely megbízhatóan eligazítja őt a sok hamissággal átszőtt politika kavargásában. Szinte érthetetlen, hogy amikor a túlvilághoz való metafizikai kapcsolataink tolmácsolására és tudatosítására általában oly sok erőfeszítés történik, a társadalomban élésnek sorsunkat sokkal közelebbről elhatározó gyakorlati tényeit és normáit — az elégtelennek bizonyult felebaráti szeretet parancsán túl — közoktatási szempontból mindeddig alig méltatták figyelemre. Még ennél is különösebb, hogy míg a honvédelmi célra történő katonai kiképzés jelentőségét bárki habozás nélkül elismeri, az ország belső békéjének és fejlődésének biztosítására nézve oly rendkívül fontos polgárnevelésről (éducation civique), ami pedig a politikai jogok gyakorlására való előkészítés elemi formája, nálunk a múltban, a szocialistáktól eltekintve, még csak szó sem esett, — hacsak nem vesszük e tekintetben kivételnek Széchenyit, aki a nemzeti műveltség és jólét szükségét szívesen helyezte elébe a politikai emancipáció követelésének. E sorrendi kérdés azonban ma már elveszítette időszerűségét s egy állam, mely demokratikus elvek szerint kiván berendezkedni, súlyos mulasztást követ el önmagával szemben, ha nem igyekszik minden polgárát a tudás, érdeklődés és megértés aktív szálaival vonni be a közélet vérkeringésébe. Csak így remélhető ugyanis, hogy a polgár nem egy rejtett vagy idegen erőktől mozgatott karhatalmat fog látni az államban, hanem a saját biztonságát és boldogulását szolgáló magasabb szervezetet, melynek kielégítő működéséért ő maga is felelős, mert irányításában neki is része van is fenntartásához ő nyújtja az anyagi eszközöket. Röviden: az államnak úgyszólván létérdeke fűződik ahhoz, hogy homályos formulákba burkolt, irracionális öncélúságából kilépve minden polgárának tudatába úgy vonuljon be, mint a közösség jóléti és kultúrális célkitűzéseinek szolgálatára rendelt engedelmes apparátus, mely nem egy ellenőrizhetetlen felsőbb hatalomforráshoz tapadó tekintély súlyával nehezedik az „alattvalók“ passzív tömegére, hanem mindenestül a népben gyökerezik. A nemzeti össztetartozás sokat emlegetett védő köteléke csak így válhat eleven és termékeny lélektani tényezővé, mely képes a társadalom testét fenyegető élősdi törekvéseket kiküszöbölni azzal, hogy egészséges ösztönzéseket ad a politikai cselekvés számára a harmonikus együttélés feltételeinek megteremtése és megóvása céljából. Ehhez azonban, ismételjük, az kell, hogy mindenegyes polgárnak világos áttekintése legyen a nemzeti organizmus legfontosabb életjelenségeiről és pontosan érzékelje a maga helyét és szerepét az egészben, számot adva magának egyúttal arról is, hogy az ő és a hozzá hasonlók millióinak közös akarata szabja meg az államgépezet minden funkcióját. Amit az imént elmondtunk, az egyeseknek talán túl iskolásán elvontnak és jámbornak fog tetszeni. Pedig nem kevesebbről van szó, mint az állam lelki birtokbavételéről és a vele való érdekazonosulásról, aminek jelentőségét csak azok nem tudják felbecsülni, akik még ma is úgy vélik, hogy az állam ellen ostromra indult tömegeket továbbra is a tekintély és erő hagyományos eszközeivel kell fékentartani. A forradalmi szocializmus eddig az államhatalom erőszakos átvételének egyszerű műtétével remélte feloldani azt az ellentétet, mely az uralkodó rétegeket az elnyomottak széles tömegeitől elválasztotta, s az állam ellen érzett gyűlöletében odáig ment, hogy doktrinálisan is lassú elhalásra Ítélte. Ez elméleti elgondolásokra azonban az események keményen rácáfoltak, mert az erőszakban fogant „szocialista“ állam sokkal kegyetlenebb zsarnoknak bizonyult, mint bármely történeti előzője. A helyes megoldás ennélfogva csak a tárt kapuk politikája lehet: az államot át kell adni a népnek, viszont mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a nép maga ne kerüljön politikai hamis játékosok és kalandorok befolyása alá. Épp ezért az állampolgári nevelésnek az az előkészítő szakasza, mely pusztán ismereteket közöl s áttekintést nyújt a nemzet élettevékenységeinek egész területe felett, önmagában nem elég. A politikai tájékozódó képesség kifejlesztését nyomon kell követnie a cselekvőkészség beidegzésének, ami csak az önkormányzati elv messzemenő alkalmazásával biztosítható. A polgár csak úgy érezheti magát otthonosan az államban, ha a legközvetlenebbül reá tartozó ügyek intézésében ő maga is résztvehet. Ezért a központi Igazgatás ne tartson fenn magának ügyeket, amik országos érdekek sérelme nélkül bátran a helyi autonom szervek gondjaira is bízhatók. A szabad diszkusszió és egyéni felelőségvállalás demokratikus módszereinek a kiterjesztése teszi ugyanis lehetővé, hogy a területi autonómiák mintegy a politikus-képzés alapfokú iskoláit alkossák. Innen kell elindulniok azoknak a kipróbált embereknek, akik az országos politika utánpótlásaként ott nem a pártvezérek vagy pártközpont hajlékony eszközei lesznek, hanem helyi hátvédjükre támaszkodva csakugyan képesek ügyelni arra, hogy a nagy-politika soha ne szakadjon el a néptől s az államvezetés valóban alulról felfelé épüljön ki. Annak, hogy egy országot ne valódi érdekei ellenére kormányozzanak, természetesen egyéb tényezőkhöz kötött garanciák is vannak, mint politikusai személyi megválasztásának mikéntje. Ettől függetlenül azonban a különböző politikai testületek minőségi összetételének megjavítása semmi esetre sem hanyagolható el s ebből a szempontból az önkormányzatok hatáskörének megnövelése rendkívül fontos, mivel nagy mértékben segítheti elő a vezetésre valóban alkalmas személyek spontán kiválasztódását. S a szelekciónak ez a módja 6
