Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
annál tökéletesebb, minél közvetlenebb és élesebb szemű az a nyilvánosság, amely előtt a kezdő vagy beérkezett politikusnak bizonyságot kell tennie képességei felől. Mondanunk sem kell, hogy nyilvánosság alatt nem kizárólag azt értjük, amely csupán a tanácskozó termek falaiig terjed. A nyilvános ellenőrzés gyakorlása tekintetében a sajtónak minden egyebet meghaladó jelentősége van, — s ezzel elérkeztünk ahhoz a problémához, mely az egész itt tárgyalt témakörnek úgyszólván a magját alkotja. Mert akár a nép kellő irányban való neveléséről, akár a hatalom és a közélet ellenőrzéséről vagy akár egyszerűen a tények hű és pontos közléséről legyen szó, mindig abba az izgató vagy lehangoló ténybe ütközünk, hogy a sajtó általában nem felel meg az e téren reá váró küldetésének. Kikapcsolva most érdeklődésünk köréből a magyar sajtónak azt a legaljasabb mai formáját, amelynek az igazmondáshoz tudottan és következetesen semmi köze, sajnos, a megelőző politikai rezsimek sajtójáról sem állíthatjuk, hogy az a szellemi rangnak és tisztességnek valamilyen magas mértékét ütötte volna meg. Pénzéhes újságjaink és íróik rendszerint mindenkinek szolgálatára álltak, aki kész volt őket zsoldjába fogadni s szállították azt az árút, amit éppen rendeltek náluk. Zsurnalizmus címén egy nagyképű, fölényeskedő, bőbeszédű és álcsillogású műfajt műveltek, melyből bárki, aki kicsit is ismerősebb volt a dolgokkal, azonnal megállapíthatta, hogy az új ágíró mindenhez hozzászól, de nincs ideje témájával komolyabban foglalkozni s ezért semmihez sem ért, elmegy a lényeg mellett, amit nem tud, azt képzelőereje szüleményeivel pótolja s inkább szórakoztatni akar, semmint pontosan informálni. Egész magatartásából pedig a szellemi ripacs öntelt kérdése vigyorgott feléd: „úgy-e milyen ügyesen forgatom a toliam?“ Az újság mindent elnyelt s mivel tévedéseit senki sem szokta számontartani, — hacsak valaki nem érezte magát személyében sértve általuk, — közléseit kútfő-hitelesség szempontjából senki sem vette túlságosan komolyan. Aki meggyőződést akar szerezni arról, hogy milyen felfogást vallott ez a sajtó a hírszolgálat megbízhatóságát illető szabályokról, az nézze meg pl. a korabeli lapok parlamenti beszámolóit: a saját pártbeli szónokok beszédeit fontosságukra való tekintet nélkül hasábokon keresztül közölték, de a másik tábor szónokainak többnyire a nevét sem említették meg. Messzire vezetne, ha fel akarnék sorolni mindazokat az okokat, melyek mintegy parancsolólag írják elő egy alapos és minden részletében átgondolt sajtóreform bevezetését. A sajtó szellemi és lelki hatalom, mellyel országokat lehet romlásba vinni, ha viszszaélnek vele vagy akárcsak elfajzásait is tűrik. A sajtószabadság elve nem lehet menlevél a sajtóbetyárok javára s ezért pontosan körül kell Írni a sajtó tisztességének védelmére szükséges alapvető rendelkezéseket. így először is lehetetlenné kell tenni, hogy egy újság álarcban jelentkezzék a közönség előtt. Tudni kell róla, hogy kit és mit szolgál, illetve honnan kapja a pénzt. Jövedelmeiről el kell számolnia s azok ellenőrzésére egy független társadalmi szerv létesítendő. Az újság lehet üzlet, valakinek vagy valaminek a politikai szócsöve, sőt altruista vállalkozás is lehet, tudni azonban mindig jó és fontos, hogy anyagi kapcsolatai kinek a zsebéhez fűzik, mert ebből lehet a legbiztosabban viszszakövetkeztetni a lap mögött meghúzódó igazi szándékok minéműségére. A sajtóval elkövetett minden visszaélést a legkönyörtelenebbül üldözni kell, természetesen nem közigazgatási úton, hanem szakértőkkel kiegészített külön sajtóbíróság és esküdtszékek igénybevételével. Nem a vélemény-nyilvánítás szabadságát kívánjuk ezzel korlátok közé szorítani, hanem súlyosabb elbírálás alá vonatni a hamis tényállításokat, a tudatos ferdítést és a jóhiszeműség kimutatható hiányát. A sajtónak nevelő hivatása is van s attól, aki nevelői tisztet akar ellátni, fokozott mértékben kell számon kérni minden botlást, mert kis hibákkal is — különösen, ha szokásszerű elkövetésüket senki sem zavarja — beláthatatlan károkat lehet okozni. Másfelől egy teljesen autonom újságírói kamara feladatává kell tenni, hogy tagjainak hivatásbeli tevékenységét a szükséghez képest ellenőrizze s indokolt kifogás esetén őket megfelelő korlátozások vagy leminősítések szankciójával sújtsa. Az újságírók nemcsak saját céhük társadalmi megbecsülésének, de a köznek is tartoznak azzal, hogy az újságírói tisztességgel, de egyszerűen a kötelező lelkiismeretességgel összeegy eztethetetlen jelenségeket se engedjék elharapózni a körükben s együttesen ügyeljenek a sajtó erkölcsi és szellemi színvonalára. Általában a közélet tisztaságának, valamint a közvélemény világos tájékozódásának nincs hívatottabb őrzője és előmozdítója, mint a jogilag és anyagilag egyformán független sajtó, feltéve, hogy olyanok Írják, akiknek műveltsége és jelleme a legmagasabb kari kivánalmaknak is megfelel. Ezért igen meggondolandó, nem volna-e célszerű az újságírókat is olyan rendszeres képzésnek és képesítő vizsgáknak vetni alá, mint az a főiskolai oktatás egyéb területein szokás. Azonfelül pedig ezen a területen is kívánatos lenne lehetőség szerint bevezetni a kamara felügyelete alá helyezendő szakirányú tagolódást (speciálizálodást). Szervezettebb, jól képzett s főleg jól fizetett újságírókkal — nem szólva itt az alkalmi külső munkatársakról — a sajtó kétségtelenül sokkal tökéletesebben láthatná el a közélet cenzorának azt a legmagasabbra értékelt feladatkörét, melyben szükségszerűen kell, hogy találkozzék valami a bíró, tudós, pap és pedagógus hivatásának legnemesebb erényeiből. Ezzel szemben a tényleges helyzet hagyományosan az — és erőteljes ellenhatás nélkül az is marad, — hogy a sajtó-ember inkább cselédje és kitartottja a politikának, semmint megközelíthetetlen és elfogulatlan bírálója. Szomorú volna, ha e némileg általánosításnak is vehető megállapítás alól nem akadna kivétel, hazánkban azonban ahol nem tetsző egyéneket és csoportokat mindig könnyebb volt megfojtani, mint egyebütt — a meggyőződés bátorságának ritka esetei távolról sem dönthették meg az ellenkező tapasztalatokból adódó szabályt, mely a szubvenció és szájkosár kettős pillérén nyugodott. A sajtó, festőién szólva pénzlesen álló kiadók és parádés politikai törtetők vagy törzsfőnökök, valamint gazdasági ragadozók homályos dzsungelje volt, ahol gerince-tört író-kulik tartották kéznél a minden célra alkalmas fegyverül szolgáló tollhegyet. Az az újságíró, akinek nem sikerült a lelkiismeretét elhallgattatnia, az magára maradt és menthetetlenül elveszett. És ugyan kire támaszkodhatott volna? Az olvasók táborára bizonyára nem, mert a híg mellébeszéléshez, vásári kikiáltók lármájához vagy szemforgató andalgásokhoz szoktatott közönség útmutatást arra nézve alig kapott, mint illik szellemiekben igényesnek és követelőnek, erkölcsiekben pedig kényesnek, sőt alkalmilag kíméletlennek lennie. Az eredmény az lett, hogy amit állampolgári nevelés terén az iskola elmulasztott, azt a sajtó nem volt képes pótolni. De ki törődött az ilyesmivel? Mert ugyebár könnyebb a népet az orránál fogva vezetni, ha nem tanítjuk meg a politikai egyszeregyre s az eléje rakott 7
