Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-02-01 / 2. szám

ságot. Az azonban joggal elvárható bárkitől, aki polgártársai bizalmából vagy annak címén közéleti szerepre pályázik, hogy az önzetlenségnek és lelkiismeretességnek az átlagot meghaladó mértékével rendelkezzék s azonfölül olyan értelmi és jellembeli tulajdonságoknak is legyen a birtokában, amikkel elfogadhatóan igazolhatja a közügyek intézésére való hívatottságát. A politika a közösség életakaratának a kifejezője s a politikus az a közeg, melynek közreműködésével a köz dolgainak irányítására szükséges elhatározások megszületnek. Épp ezért a rosszul megválasztott politikusok a legnagyobb veszélyt jelentik az országra, mert kuruzslók vagy szélhámosok módjára a nép valódi érdekei ellenére használhatják fel a beléjük helyezett bizalmat, — ha ugyan ilyesmiről éppen a mandátumok szépséghibái miatt egyáltalán szó lehet.

A vezetők helyes kiválasztása mindenkor egyik legvitatottabb problémája volt az államtudománynak s ideális megoldását alighanem majd csak a tökéletes emberek társadalmában fogják megtalálni. Addig azonban átmeneti megoldásként szerényen azzal is beérnők, ha sorsunk intézői nem kimondottan a hívatlanok soréiból kerülnének ki. Nem akarunk általánosítani, de nehezünkre esik elhallgatni azt a benyomásunkat, hogy a magyar közélet porondján mindig túlnagy számiban nyüzsögtek a hagyományos kontraszelekció révén szerephez jutott apró intrikusok, hataloméhes akarnokok, buzgó szekértolók, bujtatott zsoldosok és egyéb karriervadászok, akiket nem rátermettségük és a választók spontán bizalma, hanem valami felsőbb kegy vagy háttérből operáló hatalom emelt be a politikába.

Nem állítjuk, hogy az így összeverődött közéleti garnitúra külön-külön véve feltétlenül selejtes vagy korlátolt emberekből tevődött volna össze. Ez nem felelne meg az igazságnak. Együttvéve azonban a közélet e kakuktojásai rendszerint olyan politikai atmoszférát teremtettek maguk körül, melyben az ország tájékozódó képessége a legéletbevágóbb kérdések tekintetében is a minimumra csökkent s az idők szavára a szellemi süketség kétségbeejtő tév-reflexeivel felelt. Csak ilyen légkörben válhatott megszokottá, hogy a hatalom nyers erejével szemben az érveknek ne legyen súlya, a kellemetlen igazságok pedig nyilvánosan ne kapjanak visszhangot.

De nem a múlt és fél-jelen visszásságainak meddő felhánytorgatása a célunk. Annál is kevésbbé, mivel a múltat, mely politikai tisztesség szempontjából legfeljebb csúnyán szeplős volt, ma olyan rendszer váltotta fel, melynek „tisztességét“ már éktelen hullafoltok borítják. Egyiknek is, másiknak is eltűnése a nemzetközi nagypolitika eseményeinek volt és lesz a folyománya s nekünk, magyaroknak, végeredményben csupán az a feladat marad, hogy új állami berendezkedésünk alapjainak lerakásánál ne feledkezzünk meg a közélet szellemi és erkölcsi tisztaságának biztosítására szükséges előfeltételek megteremtéséről.

Állítólag minden országnak olyan politikusai vannak, amilyeneket megérdemel. Ez aforizmánál azonban sokkal szomorúbb az a végzetes circulus vitiosus, hogy gyámoltalan nép nyakába garázda politikusok ülnek, viszont ahhoz, hogy gyámoltalanságát levetkőzze, előbb jó politikusokra volna szüksége. S e körből nagyon nehéz kitörni, mert nem elég jogot adni a népnek, a joggal élni is kell tudni s ehhez hosszú évek nevelő munkája, esetleg néhány nemzedéknyi gyakorlat is szükséges. Kedvezőbb történeti feltételek mellett a magyarság bizonyára maga is ki tudta volna alakítani a népi önrendelkezésnek s az egyéni szabadság tiszteletének azt a hamisítatlanul demokratikus és parlamentáris rendszerét, aminek ragyogó példáját az angolok adták a világnak. Mi annak idején e rendszernek, sajnos, csak a külsőségeit vettük át, annak polgári öntudatot adó tartalma és társadalmi hátvédje nélkül. De nálunk Moháccsal az önjogú magyar politikai fejlődés tragikusan megszakadt s nemzeti sorsunk mostohaságának még sok-sok nyomorú emlékét kell majd kiküszöbölnünk, mielőtt elvárhatnók, hogy ismét teljes erejében, külső erők beavatkozásának rontó gátlásaitól mentesen bontakozzék ki józan, mértéktartó és igazságszerető népünknek valódi tehetsége az államalkotásra.

Addig is azonban, mig a valóban építő munka egyszer újra elkezdődhetik, nem árt megfontolnunk, hogy a nemzet egészséges továbbfejlődésének mik a szubjektív előfeltételei. Mert ha életünk anyagi kereteit tetszés szerint nem is módosíthatjuk, szellemi és erkölcsi téren annál szabadabban határozhatjuk meg teendőinket, — feltéve természetesen, hogy szempontjaink olyanok, melyek minden jó magyar megértésére számot tarthatnak.

Ilyen elsőrendűen fontos szempont egyebek közt az is, hogy a politika — mint egy viszonylag szűk csoport által hosszabb vagy rövidebb ideig gyakorolt hivatás — mikép állítható a közvélemény hatályosabb és közvetlenebb ellenőrzése alá s másrészt ez a közvélemény maga is miként óvható meg attól, hogy rossz politikusok hamis irányba tereljék. Mondanunk is felesleges, hogy az e kérdésre adandó teljes válasz a könyvek egész sorát igényelné s a magyar emigráció boldog lehetne, ha ezek csak egy részének is a megírására akadna a körében néhány megfelelően felkészült és lelkiismeretes vállalkozó. Ami bennünket illet, mi itt épp csak rá szeretnők irányítani a figyelmet egy-két gondolatra, amikkel minden jóhiszemű demokrata alighanem könnyen egyetért, de amiknek a gyakorlatba való átvitele a politikailag elmaradt vagy félrenevelt országokban tapasztalás szerint annál nehezebb.

Kezdjük azon, hogy köztudomás szerint nincs életképes demokrácia demokraták nélkül s a törvényhozó akaratából létrehozott intézmények üres képletek maradnak, ha tartalmat nekik nem demokratamódra gondolkodó és cselekvő polgárok adnak. A törvény betűje ugyanis, bármily tökéletes mintákat kövessen is, csak betű marad, ha igazi hatóerejét nem a közszellem eleven forrásaiból meríti, mert az emberi szabadságjogoknak legbiztosabb garanciája sohasem az írott jog, hanem az a tényleges erő és meggyőződés, amellyel védelmükre minden percben készek vagyunk kiállani. És természetesen nem elég, ha pusztán egy szűk kisebbség vagy, ami szomorúbb, egy-két bátor hazafi vállalja a jogtiprás elleni tiltakozás kockázatát, mert az ellenállás szórványossága csak felbátorítja az elnyomót ahelyett, hogy visszariasztaná. Szabadság és demokrácia tehát csak ott van, ahol az mindenkinek személyes ügye s az egyénen esett sérelmet az egész társadalom a saját biztonsága veszélyeztetésének érzi.

Ennélfogva — nagy távlatból nézve a dolgokat — aligha van mélyrehatóbb jelentőségű feladat, mint rendszeres és átgondolt állampolgári nevelés útján gondoskodni egy minden irányban felvilágosított, értékelésében megbízható s magatartásában gerinces politikai köztudat kialakításáról. Más szóval olyan társadalmat kell nevelnünk, melynek minden felnőtt tagja tudatosan és tevőlegesen résztvesz a közösség problémáinak eldöntésében, mégpedig nemcsupán szavazata leadásának gépies tényével, hanem úgy, hogy e problémákat valóságosan átéli, távolabbi összefüggéseit megérti, megoldásuk lehetséges módozatai

5