Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-12-01 / 11-12. szám

BORSHY KEREKES GYÖRGY

Az amerikai elnökválasztás tanulságai

A jövendölés meglehetősen nehéz mesterség s csak ritka embernek ritka alkalommal sikerül, mégha tudományos módszerekkel kísérlik is azt meg akár egyének, akár az úgynevezett közvéleménykutató intézetek. Az 1948-as választás alkalmával például csúnya csődöt mondott a “Gallup poll” és vele együtt a politikai lapok és közírók együttese is, akik Truman elnök és demokrata-párti adminisztrációjának bukását jósolták még a legutolsó órákban is. Az 1952-es kampány várható eredményének jósai, tanulván a közelmúltból, ez alkalommal nagy általánosságban óvatosaknak mutatkoztak. Kivétel most is csak a kortesutat járt Truman elnök s talán közvetlen környezete volt, akiknek optimizmusa azonban ez alkalommal nem diadalmaskodhatott. A változtatás szüksége ugyanis, melynek sloganját — “It’s time to change” — a republikánusok a polgárháborút követő korszakból s épen a demokratáktól kölcsönözték, minden más argumentumnál hatékonyabbnak bizonyult s épen ez a tény az, — sietünk leszögezni — mely szerintünk a választás legnagyobb tanulságául szolgálhat. Ez pedig elsősorban annak a tudatos tartózkodásnak vagy sok esetben annak a tudatalatti félelemnek következménye, mely semmiképen sem akar egy pártot túl sokáig uralmon hagyni, hogy így az egyeduralom vagy ha tetszik osztálykormányzat veszedelmét elkerülhesse. A politikai váltógazdálkodás célszerűségének tradícióján kívül ennek a meggondolásnak jelenlegi érvényesülésében természetesen igen jelentős szerepet kaphattak a közelmúlt európai fasizmusának, hitlerizmusának és sztálinizmusának elriasztó emlékei is épenúgy, mint ahogy ezeken kívül számos olyan kűl- és belpolitikai jelenség is, melyek károsak, de szinte természetes velejáróiként jelentkeznek egy-egy párt túlságosan hosszúra nyúló uralmon létének. Hogy ezek közül csupán néhányat említsünk: a minden áron való ragaszkodás az időközben hibásnak bizonyult külpolitikai beállítottsághoz, a belpolitikában pedig a korrupciónak pártérdekeket féltő kendőzése hozható fel.

Általánosságban az a vélemény alakult ki, hogy a demokrata pártot a három veszedelmes “K”, azaz a kommunizmus, korrupció és Korea ütötte ki a húsz év alatt kényelmesre puhult nyeregből. A kommunizmus abban a vonatkozásban értendő itt, mely főként a roosevelti éra könnyelműnek és szükségen felül túlzottnak bizonyult szovjet-szimpátiáját s a sztálini politikával szemben tanúsított hiszékenységét jelenti s amelynek következményeiként a nemzet a megnyert háború után elvesztett békét tulajdonította a rezsim bűnének. Hozzájárult ehhez az egyes parlamenti bizottságok vizsgálatainak eredménye, amelynek megállapítása szerint a különböző kormányhivatalokat erősen infiltrálták a vörös és halványvörös beállítottságú “liberálisok”. Ugyancsak ezeknek a vizsgálatoknak során kerültek napfényre különböző olyan manipulációk, melyeket a korrupció címén hozott közös nevezőre a közvélemény. Az eddig mindig túlközelre beállított nacionalista felfogás szerint Korea nem a “mi háborúnk” s mint ilyen, indokolatlan anyagi, erkölcsi és presztízs

6

veszteségeket jelent és emberáldozatot kíván. A két világháború győzelmeihez szokott amerikai számára határtalan izgalmat, sőt dühöt jelent az ottani húza-vona, aminek értelmét nem látja. De ha már belegabalyodott, akkor gyors győzelmet akar. Ezt viszont nem reméli attól a rezsimtől, mely a koreai ügyeket nemzetközi megfontolások függvényeként “police action”-ként próbálta kezelni. Ebben a felfogásban persze nagy szerepe van még a látókör szűk voltának, az átlagos szavazó polgártól azonban nem is várható el, hogy gondolkodása globálissá szélesülhetett volna az aránylagos rövid idő alatt, mióta az Egyesült Államok a világ vezető hatalmasságává növekedett. Ezek mellett aztán számos jelentéktelenebbnek tartható tényező is közrejátszott a demokrata pártot ért “trónfosztás ’-ban, amint arra később — legalább nagy vonásokban — igyekszünk rámutatni, de legfőbb hatóerőnek minden esetre a változtatás szükségszerűségével kapcsolatos ösztönt vagy meggondolást tarthatjuk. Ezen nem változtathatott az a körülmény sem, hogy a demokrata pártnak igazán a legutolsó pillanatban bár, de Adlai Stevenson, Illinois állam kormányzójának személyében sikerült olyan jelöltet állítania, aki adottságainál fogva normálisabb időben a legnagyobb esélyekkel mérkőzhetett volna a republikánusok bármely jelöltjével.

Említvén a két pártot, nem árt itt megemlíteni, hogy szemben minden átlagos európai mentalitású hiedelemmel a két párt között az igazán alapvető elvekben és kérdésekben, amint az platformjaikból is kitűnt, lényeges különbségek nincsenek. Legplasztikusabban — még ha kissé paradoxon-szerűen is — talán úgy fogalmazható ez meg, hogy a demokrata párt is republikánus s a republikánus párt is demokrata. Akik tehát tengeren innen vagy tengeren túl éles irányváltoztatást várnak például az odaát szélsőjobbnak nevezett irányzatok felé, azok alighanem fájdalmasan csalódni fognak azokkal együtt, akiknek elgondolásai szerint a dinasztikus restaurációs álmok kaphatnak tápot épen a republikánus rezsimtől. A fordulat legfeljebb félfordulat lehet. A roosevelti “a little left off the middle”-ről “a little right off the middle”, azaz az eddigi félbalról féljobbra.

Rátérve most már azokra a részletjelenségekre, amiknek összetételéből a republikánus párt váratlanul elsöprő győzelme származott, elsősorban a televízió szerepe említendő fel, mint a jövőben el nem hanyagolható tényezőé. A választások történetében először esett meg, hogy a jelöltek egy időben s egy helyről a választók millióival kerülhettek úgyszólván személyes kapcsolatba. Hatásában össze sem hasonlítható ez a sajtó vagy rádió múltbani és jelenlegi szolgálatba állításával. Legvilágosabbá akkor vált ez, amikor a republikánus alelnök-jelölt, Nixon jelent meg a televíziós készülék üvegén s az összes érinthető s nem annyira az értelemhez szóló argumentációval, mint inkább érzelmi motívumok felhasználásával nyerte meg csatáját a demokraták ügyetlenül beállított korrupciós vádjával