Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-12-01 / 11-12. szám
kor a közelség nem zavarja a nagy történeti erővonalak fölismerését, tudjuk, hogy a 67-es korszakban komoly következményű hiányt okozott a nemzeti elitnek az a jelentős arányú pusztulása, amely 1848. és 1867. között végbement. 1848. hatalmas líráját a XIX. század első két nemzedékének páratlan epikája előzte meg, amelynek magas vonalát 1849. és 1867. után nem tudtuk folytatni. Akik az 1849-es katasztrófa és az 1867-es kiegyezés után egyénileg szellemi és erkölcsi képességgel bírtak volna arra, hogy a reformkorszak nagy nemzedékének (amelyből Kossuth, Széchényi, Eötvös, sőt még Deák, Andrássy, Lónyay, stb. is kikerült) vonalát folytassák, — jelentékeny részben elvesztek a magasztos nemzet: hivatás számára. Legjobb fiataljaink elpusztultak a szabadságharc csataterein, igazolva a háborúk borzalmas és örök antiszelekcióját, amely szerint a háborúkban mindig a testileg és lelkileg legegészségesebb, a kezdeményezésre és a vezetésre legalkalmasabb, a legbátrabb és a legönfeláldozóbb fiatalság pusztul el a legrettenetesebb százalékban. Meghaltak a bitófákon és a kivégző osztagok sortűzei előtt, megrokkantak a börtönökben vagy tönkrementek az emigráció hányattatásai között. Kiestek a jövendő nemzeti elitből azok is, akik az elnyomatás politikai vagy gazdasági viszonyai következtében váltak képtelenekké a nagy reformkor és a csodálatos 48-as talpraállás kulturális hagyatékának gyarapítására. A 48-as magyar középréteget ebben az időszakban nagy anyagi válságok rázzák meg, amelyeknek elmaradhatatlan kulturális és morális következményeit a 67. utáni korszak is megszenvedte. 1849. után az abszolútizmus bosszúja elsősorban, sőt csaknem kizárólagosan a magyarság ellen irányult. A szabadságharcért bosszút álló hatalom a kollaboráló nemzetiségeknek képzett és természetes vezető rétegeit nem ritkította meg a magyarságéhoz hasonló arányban. Mindehhez még hozzájárult, hogy az 1849. és 1867. közötti, egy nemzedéknyi időszaak alatt, különösen az állami szervezet, megemészthetetlen tömegben vett fel magába idegen elemeket, akikből a magyar nemzeti hivatástudat — a nemzeti vezető-rétegnek ez a legfőbb ismertető jegye — hiányzott. A BOLSEVISTÁK ELITPOLITIKÁJA ÉS AZ EMIGRÁCIÓ Mind a bolsevista emigrációból levonható tanulságok, mind a múlt századi elnyomatás és elit-pusztulás tanulságai felhívják emigrációnk figyelmét két kiemelkedő szempontra: egyfelől az emigrációra háruló kultúrpolitikai feladatoknak a jövendő nemzeti életre kiható fontosságára, másfelől — az elit szerepének a nemzeti életre alapvető jelentőségén keresztül — arra, hogy a mostani emigráció kultúrpolitikai föladatai között nincsen fontosabb, mint minél nagyobb számú és minél fölkészültebb elit-emberről gondoskodni a fölszabadulás utáni Magyarország számára. A bolsevista uralomnak ugyanis legnehezebben helyrehozható, a fölszabadulás után a leghosszabb időre kiható és külföldi segítséggel a legkevésbé reparálható csapása éppen az a rombolás és ritkítás, amelyet a képzett nemzeti elitnek, sőt a munkásság és a parasztság természetes elitjének* soraiban végbevisz. Páratlan céltudatossággal és módszerességgel hajtja végre azt a * Félreértések kiküszöbölése céljából megjegyzem, hogy a modern szociológia egyezményes véleményét követve, nemzeti eliten azokat értem, akik a nemzeti hivatástudatot hordozzák s mind szellemi, mind erkölcsi képességekkel bírnak a nemzeti élet irányítására. A nemzeti elithez tartozik a nem-iskolázott osztályok természetes elitje is, ha e feltétel megüti. programmot, amely a nemzeti és nyugati szellemű, képzett elit utánpótlását lehetetlenné teszi, a parasztság, a munkásság és a régi kispolgárság mélyéből pedig minden nyers tehetséget igyekszik, kibányászni és a képzett bolsevista elit soraiba emelni. A nyugati kultúrájú nemzeti elit kiirtása a nemzet lefejezése. A bolsevizmus a saját elitjének kiképzésével bolsevista fejet ad a nemzeti testnek, jól tudván, hogy nemzeti elit nélkül éppúgy nincs szervezett és céltudatosan vezetett nemzeti társadalom, mint fej nélkül nem egész és nem él a test. A bolsevizmusnak az elittel kapcsolatos politikájára vonatkozóan néhány alapvető következtetésre ad lehetőséget a kultúrstatisztika is. A közép- és főiskolai tanulók száma 1937/38-tól 1951/52-ig a következő képet mutatja: Tanév Középiskolai Főiskolai tanulók száma ezrekben 1937/38 52.3 11.7 1948/49 72.8 22.7 1949/50 82.1 23.7 1950/51 95.9 33.2 1951/52 107.9 40.7 Az egyetemi és főiskolai hallgatók megoszlása karok szerint: Kar Az egyes karok hallgatóinak száma az összes hallgatók százalékában mérnök, vegyész 9.0 34.0 bölcsész 18.3 24.0 orvos 12.4 8.8 közgazdász 6.6 9.8 jogász 39.8 3.8 művész 2.7 3.9 1937/38 1951/52 Kar Az egyes karok hallgatóinak száma abszolút számokban mérnök, vegyész 1.240 13.950 bölcsész 2.480 10.080 orvos 1.630 3.310 közgazdász 860 4.080 jogász 5.120 1.550 művész 400 1.590 A közép- és főiskolai tanulók származási statisztikája a következő nyers képet mutatja: Tanév Munkás Dolgozóparaszt származású középiskolások az összes tanulók százaléka szerint 1937/38 11.5 12.3 1948/49 18.7 20.1 1949/50 29.0 21.1 1950/51 35.4 23.7 1951/52 40.1 25.2 Tanév Munkás Dolgozóparaszt származású főiskolai tanulók az összes tanulók százalékában 1937/38 2.1 2.3 1948/49 14.2 12.1 1949/50 24.0 15.1 1950/51 35.0 17.4 1951/52 39.5 19.1 E statisztikák helyes kiértékeléséhez az oktatás színvonalának megállaapítása, a nevelési eszmény, a körülmények és más adatok egész sorának figyelmbevétele szükséges. Az oktatás színvonalának lemérésére nincsenek eszközeink, de általános tünetek nyilvánvalóvá teszik hanyatlását, különösen az elméleti, nemzeti és humanista tudományok körében. Ez az oktatás egyoldalúságából is következik. (Folytatjuk.) 5
