Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-12-01 / 11-12. szám
BARANKOVICS ISTVÁN Előterjesztés az emigráció kultúrpolitikai pro grammja tárgyában Előadta a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottságának 1952. október 1-én tartott ülésén. Olyan rendhagyó helyzetben, aminő a nemzetek életében az emigráció, mi máshoz fordulhatnánk útbaigazításért, mint a történethez, amely megkönnyíti számunkra a tájékozódást és az előrelátást, ha készségesen engedjük, hogy tanítson bennünket. A történet, mint a Biblia, azzal a sajátossággal bír, hogy hallgatásával is tanít. Emigrációnk kultúrpolitikai feladatainak megállapításán gondolkodván, én is először múltunkhoz fordultam. Inkább hallgatást, mint precedenst találtam. NEMZETI EMIGRÁCIÓINK TANULSÁGAI A mai magyar emigrációnak egyik sajátossága, mely történetünk eddig ismert emigrációitól lényegesen megkülönbözteti, hogy a politikai célokon és feladatokon túl elsőrangú kulturális kötelességek teljesítését is vállalnia kell, ha emberi és nemzeti hivatását be akarja töteni. Ebből a szempontból igen sovány tanáccsal szolgálnak a magyar nemzeti emigrációk történeti analógiái. Bár kultúránknak nem egy szép és maradandó alkotása a Rákóczi-emigrációtól elválaszthatatlan, mint például Rákóczinak Szent Ágoston modorában írt Confessiója, a kuruc költészet és dal nem egy remeke, Mikes Kelemen Törökországi levelei, stb., a Rákócziemigráció azonban kultúrpolitikai feladatokat egyáltalában nem ismert. Az 1849-es emigráció egyes kiemelkedő alakjai az emigrációban nagy kultúrértékeket hoztak létre, mint például Kossuth beszédei és politikai iratai, Szalay László nagy Magyar Története, Horváth Mihály történeti művei, Eötvös magisztrális tudományos-politikai írásai, Pulszky emlékiratai, stb. Az 1849- es emigráció azonban kultúrpolitikai feladatok vállalását nem tekintette az idő követelményének. Az 1849-es emigráció idején, az idegen elnyomás korszakában, jelentkeztek ugyan elnemzetietlenítő törekvések, melyek a magyar kultúra fejlődését veszélyeztették, de nem uralkodott Magyarországon olyan hatalmi rendszer, mely a magyarságot a keresztény-nyugati kultúrközösségből ki akarta volna tépni és a magyarságot szembe akarta volna fordítani mindazzal, amit Európa, mint művelődési fogalom jelent. Még az abszolútizmus idején sem nehezedett a magyar szellemre olyan hatalmi rendszer nyomása, amely a totális állam minden eszközét abból a célból alkalmazta volna, hogy a keresztény nyugati magyar kultúrát megsemmisítse, a nyugati magyar nemzeti művelődést hordozó társadalmi rétegeket kiirtsa, és az új nemzedék képzett elitjét, sőt a népi kultúrát hordozó népi elitet is egy antikrisztiánus és nyugat-ellenes szellemmel fertőzze meg, mint ezt a bolsevista totálizmus teszi. Kossuthéknak emigrációs hivatását az akkori viszonyok nem súlyosbították lényeges kultúrpolitikai feladatokkal. A BOLSEVISTA EMIGRÁCIÓ TANULSÁGAI Az emigrációs kultúrpolitikai feladatok szempontjából is bizonyos tanulságokat rejt magában az 1919. és 1945. közötti bolsevista emigráció: Rákosi és társainak csoportja, akik emigrációs éveiket a Szovjetúnióban, vagy más államokban a földalatti kommunista mozgalmakkal együttműködve, de mindig a Szovjetunió és a Kommunista Párt oltalma alatt töltötték. E bolsevista emigráció, amelyet nem sorolunk történetünk nemzeti emigrációi közé, legfőbb célját szintén a politikai feladatok elvégzésében látta, de a magyarországi gazdasági, kulturális, társadalmi és világnézeti valósággal számolva, a politikai feladatokon túlmutató szükségletek kielégítésére is felkészült. Szeges gonddal ügyelt például arra, hogy a bolsevista kultúrpolitikai feladatokat el ne hanyagolja, és az emigráció soraiból megfelelő bolsevist vezető-réteget neveljen. Ez az emigráció és szovjetorosz patrónusai tisztában voltak annak a ténynek politikai és hatalmi konzekvenciáival is, hogy ha Magyarországon egyszer a bolsevista uralom órája üt, olyan társadalommal fogják magukat szembetalálni, mely keresztény-nyugati kultúrájú, antibolsevista nevelést kapott, tehát alkalmatlan volt arra, hogy soraiból bolsevista vezető-réteg nevelődjék ki. Ha a legrosszabbal számolunk, nekünk is föl kell készülnünk egy ellenkező előjelű helyzetre, hiszen nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy a fölszabaduláskor legnagyobbrészt olyan módszeresen kiképzett elitet fogunk otthon találni, mely kizárólag bolsevista ideológiai hatások alatt lépett elő. A bolsevisták tisztában voltak azzal, hogy semmiféle uralmi rendszer, semmiféle társadalmi vagy gazdasági szisztéma nem tud tartósan fennállani, ha megfelelő számú és megfelelő képzettségű vezető-réteggel nem rendelkezik. Az elit döntő szerepének fölismerése a politikai uralom megszerzésében és kézbentartásában a leninisztálini tanítás lényegéhez tartozik. Nincs a világon s talán nem is volt politikai rendszer, amely módszeresebben képezné ki politikai vezető gárdáját, mint a Kommunista Párt. A nagy utópiák és államregények e tekintetben is hatottak a bolsevizmusra. A többi politikai rendszerekben a politikai vezetők kiválasztása a népre és a véletlennek nevezhető körülmények egész sorára, kiképzése pedig jórészt az autodidakszisra van bízva: a közéletben szereplő vezetők, valamely hivatásra való készülés után, rendszerint önképzéssel szerzik meg a közéleti tevékenység folytatásához szükséges elméleti és gyakorlati szakismereteket. Viszont a bolsevista párt a vezetőnek kiszemelt személyeket — már kora ifjúságuktól fogva — módszeresen választja ki és rendszeres, fokozatos, szinte iskolaszerű lépcsőkön át részesíti elméleti politikai oktatásban és a politikai tapasztalatok megszerzése céljából fokozatosan — vizsgaszerűen — állítja különböző gyakorlati feladatok elé. A bolsevista rendszerben vezető szerephez általában nem juthat, aki a kiválasztásnak és a rendszeres kiképzésnek ezeken az iskolaszerű grádusain a vizsgákat ki nem állotta. A MÚLTSZÁZADI ELNYOMATÁS TANULSÁGAI A nemzeti elit sorainak megritkítása és uj nemzeti elit kiképződésének megakadályozása, illetve ezek jelentősége szempontjából figyelemreméltó tanulságokkal szolgálhat múltszázadi történetünk. Ma már, ami-4
