Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-12-01 / 11-12. szám
BAKÓ ELEMÉR Igazmondó karácsonyi köszöntés Amikor ez a lap három esztendővel ezelőtt, éppen így, karácsony táján megindult, első számától kezdve a kimenekült, hontalanná vált magyarok szolgálatára szánta el magát. Ma, alig három esztendő után ott tartunk, hogy a menekült-állapot a széles tömegek számára megszűnt, a külföldön rekedt, vagy oda menekült magyarság akár Európa, akár Amerika vagy más földrészek államaiban egyre fokozódó mértékben veti meg a lábát s halad előre a határozott egyéni jövőformálás utain. A nyugati szabad államok életébe bekapcsolódó magyarság felé természetesen részben más feladatokat kell teljesítenie egy magyar folyóiratnak, mint a menekültek felé. Mert míg a menekült magyar többnyire a táborok izgatott, de mégis bizonyos közösséget, életkeretet adó szervezetébe tartozott bele, a külföldön letelepült magyar vagy már meglevő, régibb magyar településekbe kapcsolódik be, ahol a legtöbb esetben merőben új, ismeretlen légkör várja, vagy pedig egyre inkább elszakadva még a helyi magyar csoportoktól is, valamelyik nyugodt, biztos életpálya követelményei szerint mind teljesebb mértékben szenteli oda magát a befogadó ország nyelvén folyó tanulmányainak, szakmai felkészülésének. Újságjai, olvasmányai, s rajtuk keresztül egész látásmódja, problémái is lassanként a helyi lehetőségek szerint alakulnak, s még az általa korábban meglehetősen jól ismert magyar kérdésben is lassanként azonos nézetre helyezkedik *a környezetével. Azok felé, akik ezt könnyen, zökkenéstől mentesen megteszik, nincs semmi mondanivalónk. “Szerencséjük” van, hogy nem zavarja őket sem magukban, sem gyermekeikben az elfelejtésre ítélt anyanyelv, az elhagyott szülőföld, hazai rokonaik sorsa, nem hiányzik a magyar olvasmány, és nincs igényük, vágyuk arra, hogy a magyar gondolat, a magyar szemlélet, valamint életproblémáik, világszemléletük kialakítása és cselekvő életté építése előző énjük vonalán töretlenül haladjon tovább. Ezek csak hallgattassák el korábbi énjüket, kultúrájukat, ha képesek rá. De azok számára, akikben elevenen él az a tudat, hogy előző énjüket úgyis képtelenek lennének megölni, képtelenek lennének magukban az anyanyelv, a magyar vers, dal, a magyar képzelet képeiben és formáiban való gondolkozás és a magyarság jelenlegi szörnyű sorsáért való állandó aggodalom hangját elnémítani, igen, azok számára lennie kell egy —, legalább egy — lapnak, amelyben a külföldi tanszékeken tanító vagy laboratóriumokban kutató tudós, a különböző országok szerkesztőségeiben, könyvtáraiban dolgozó magyar szakember időközönként magyarul is megfogalmazza munkája eredményeit, hogy ezzel sajátmagát is, olvasóit is odakösse a magyarul alkotó gondolat legújabb, legmodernebb formáihoz. S a költő és elbeszélő, aki mélységes alázattal tépi fel magából a magyar nyelv, a lélekformáló gondolat szépségeit, kell, hogy azzal a tudattal írhasson, hogy van közönség, van közlési lehetőség magyar írása számára is. Mert mindez a felszabaduló, formába ömlő és ható szellemi erő nemcsak az elmúlt években Magyarországról nyugatra került nagyszámú művelt magyar, képességeit őrzi meg és állítja a köz szolgálatába, hanem a régi kivándorlók önbizalmát, alkotó és cselekvő kedvét is felfokozza. Az így összekapcsolódó erő pedig hatásos és rettegett ellenfele lehet a rabtartó bolsevista rendszernek, amelynek vaskövetkezetességű tanaival és gyakorlatával szemben csak hasonlóan kiművelt és kidolgozott gondolatrendszerrel lehet fellépni. A nyugati világ hatalmas arányban készülődik egy bolsevizmustól mentes új élet alapjainak lerakására. A feladatoknak azon a szakaszán, amelyet Magyarország újbóli felépítése jelent, magyarszármazású, a népet és a föld adottságait ismerő, jólfelkészült szakemberek és a munkájukat méltányoló, támogató művelt társadalom kezdeményezését és közreműködését várja a roppant feladatok előtt álló szabad világ. Amikor három esztendő múltán ezzel a szélesebb és súlyosabb teendővel nézünk szembe, bevalljuk, hogy helyzetünk sokkal aggasztóbb, mint a menekült-sorsban volt. Az élet járása megnehezült felettünk, barátaink szerte szóródtak és egyenként küzködnek gondjaikkal. Olvasóinkat úgy kell előcsalogatnunk, ezer mértföldek távolából. Az anyagi nehézségek és nagy távolságok miatt alig tudunk moccanni, híveinket nem tudjuk úgy összeszedni, mint odaát. De hordozzuk tovább a magyar szó szent terhét és gyengülő kezeinkkel sem szűnünk meg nyitogatni a magyar gondolat berozsdásodó ablakait. S hisszük, egyszer megnyitjuk az ajtót is, amely a biztos, eredményes jövőbe vezet. Ez a mi karácsonyi köszöntésünk: az igazmondásunk. Amely megnyitotta előttünk a tiszta sziveket és áldozathozatalra késztette a legszegényebbeket a menekült magyarság soraiban. De ez rekesztett is ki bennünket az egyoldalú politikai összeállásokból, az egymás lelkében, örömében, fájdalmában vagdalkozó csoport-szándékok trösztjeiből is. S ezért az igazmondásért, amelyet lelkiismeretünk, Isten utolsó ítéletének ez az előrekűldött, szivünkben, agyunkban élő bírája követelt meg tőlünk, ezért az igazmondásért maradtunk szegények anyagiakban az évek során át. De tudjuk, hogy ezzel az igazmondással fontos szolgálatot tettünk a magyarság részéről az egész emberiség szabad, egészséges jövendőjének. És szilárdan hisszük, mert látjuk egyre sokasodó jeleit, hogy szavunkat befogadja a nyugaton élő magyarság folyton szaporodó, öntudatosodó java és életté építi magában, családjában, környezetében. És jön majd velünk, segíteni ebben a munkában, amelynek célja az, hogy a magyar közéletben is győzzön az e világ számára adott isteni mérték: a tiszta lelkiismerete szerint keresett és megtalált igazságot életté pezsdítő, kiművelt fő mértéke. Hogy elvégezve köteles munkánkat a magyar élet mezején, méltó helyet foglalhassunk eljövendő magyar nemzedékek számára a népek asztalánál. 3
