Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
radalmi fázisokon megy át a falusi társadalom. Fehér megye déli részét látjuk, ahol a zirci apátság előszállási uradalma terült el. A központ Nagykarácsony-szállás, a nagybirtoknak egy pusztája, ahová hevesi summásokat, válogatott kommunista családokat hoztak “robbantó-anyagnak” a helybeli vallásos, rendszerető lakosság ellen. Az utóbbi békésen kisgazdaságokra osztotta a földet és a kisgazdapártban akart szervezkedni. Mikor ezt lehetetlenné teszik, a Parasztpártot választják. De az idegenből hozott summásokat a Kommunista Párt belső faltörőkosnak használja a helybeliek ellen. A tudósítás arról számol be, hogy minden héten vagy hónapban más-más fogással vagy taktikával miként gondoskodnak a kellő “belső dialektikáról”: embert ember ellen, intézményt intézménnyel, pártot párttal, személyt személlyel szembesítenek, mint valami gigantikus kakasviadalon. Ők pedig, a Párt emberei, gyönyörködve nézik a véres zsörtölődést, mint a Cézárok a gladiátorok küzdelmét. Ha egy fél elesik, cézári hüvelykujjukat lefelé tartják és rögtön új ellenfelet szemelnek ki. Gergely Sándor “Falusi jelentés” című könyve volt az első ilyen részletes falurajz, amely az 1948. utáni magyar falu képét adta. írója heteken át vizsgált minden társadalmi réteget egy faluban, leírta a főbb típusokban végbement változásokat a kát. plébánostól és jegyzőtől a volt béresig és külömböző kuláktípusokig, a kulturházban folyó mozgolódásokat, a szatócsot és szövetkezetei stb. Sándor András története még részletesebb. Ő ott élt közöttük és szinte minden egyes személyt, gazdát, munkást, szövetkezeti tisztviselőt külön jellemez. Tele van a könyv éles támadásokkal, név szerinti kipécézésekkel, szinte nyilvános feljelentés számba menő megbélyegzésekkel. Nem is írásmű ez, hanem rendőri krónika és vádirat is egyúttal, maró belső kritikával. Közbén a környék átalakult, mert nem messze felépült Sztalinváros Dunapentelén és ennek tulajdonképpen a külvárosa lett a hajdani puszta és falu. De naponként csattog a marxizmus ostora a hajszolt népen és még akik nyertek is házhelyet vagy szövetkezeti részt, űzött proletárokká lettek Oroszországnak dolgozó nagykohók lidércfényének körzetében. Mindazok, akik valaha még vissza akarnak térni hazájukba, kellene, hogy elolvassák e könyveket, hogy megérthessék azokat a folyamatokat, amelyek mély nyomokat hagynak a magyar falu népének életsorsában. Dr. T. B. Hajszen hát az vagyok én, aminek mondtál? Rátette a kezét a lapockájára s érezte, hogy a meleg asszonyi test megrázkódik. — Útálsz? Lizi. Haragszó? Hé... Mit mongyak mán no! Ej, hogy ide nem tudott ütni az égnyila, mikor megtettem. Szegény! ... Bogár! Te! Csitri te! Nem kell mingyárt meghalni... Más asszonyt is megvert mán az ura. Még se lett baja... Hogy sillyedtem vón el, mikor kezet tettem rád ... Megijedt. — Megfázó! Fődön fekünni. Kejj fel szentem ... Ne haragiccs! ... Kejj fel mán gyönyörűségem. De hiába rimánkodott. Hiába szólt akár gyöngéden, akár keményen, az asszony nem mozdult, csak nyögött, nyöszörgött. Hirtelen észbe kapott a kis férj. Átnyalábolta a feleségét, ölbekapta és feltette hamarosan a kis ágyára, a gubára. Fehér volt az asszony, mint a halott. Csak fél arca égett vörösen. Ahogy ezt meglátta az ura, belesajgott a szívébe, felhördült s úgy vágta fejét a falba, hogy a kemény koponyától szinte kidült a vályogház. Mikorra mégegyszer megismételte volna ezt a bolondságot, már a nyakában volt az asszony és elrémülten ölelte át a férjét. — Ne, ne ... — rebegte megcsukló nyelvvel. A férfi elröstelte magát s leült az asszonya mellé az ágyra. Lehajtotta a fejét. A szemébe egy könnycsepp gyűlt össze s lassan legördült a szempilláján, le az arcán az asszony kezére. Ez felnézett meglepett, nagy, mély szemekkel. Végigrázkódott s zokogva elkezdett sírni. így ültek soká. Egyre melegebben karolták át egymást. Olyan jól esett így maradni egy óráig is, akár a sírig is. Egymást átölelve, szenvedve, boldogan. A gyerekférj bólogatott. Hát mégis csak ártatlanul bántotta a feleségét ... Hogyis volt csak ... Ahá, a kokas! ... Szegény asszony fázott, nem tudott tüzet rakni, átment a Terka néneékhez. Szegény. Míg ő haszontalanul lopta a napot. És még neki állott feljebb. No, ez nagy cudarság volt. A való'. S olyan szeretettel ölelte át asszonyát, hogy annak ropogott a csontja. De ez hagyta, nem fájlalta, hogy majd kiöli belőle a lelket. Mert ő meg azt számította ki magának, hogy biz az embernek igaza van. Odajár, mit tesz, mit nem, az nem számít; tél van, nem kell most dolgozni. De hazajön s nincs ebéd. Éhes. Osztán szegényt ilyen tálalással fogadja. Kokassal... S odaadóan fonódott rá az erős kis emberére. Nagy idő múlva megszólalt az asszonyka. Gyönge, beteghangon. — Éhes vagy, Jóska? — Én? Nem! ... — Ütnék egy kis rántottát. — Sose bánd lelkem. Ettem Hajdók Lajiéknál. Jól beszalonnáztam. — Úgy? — De te, babám. Te éhes lehetsz. — Én nem vagyok. Teri néném megtraktált. — Hm. Vagy úgy? Összenéztek s valami gonoszkodás csillant meg szemükben. Egyszerre csak nem sajnálták egymást. Kivált, hogy a tűz meggyűlt a tűzhelyen, fuvás nélkül s enyhe meleg kezdett terjedezni. — Hisz ez huncut! — gondolta magában mind a kettő. — A gonosz! No! Megérdemelte, amit kapott! És még gyöngédebben karolták át egymást. A tékára találtak nézni s felkiáltottak: — A kokas! Összevillant a szemük, elnevették magukat s összebújtak. — Hozd el! — szólt nyügösködve az asszony. — Neked hoztam, te cudar ember. Még én se ettem belőle. A gyerekférj felugrott s nagy buzgón hozta el a tálat. Maguk közé vették s a száj szögletében rejtezkedő csalafinta mosolygás közt elkezdték szemelgetni, ropogtatni. — Ugy-e jó, hogy hoztam? — szólt kényeskedve az asszony. — Jó hát! — felelt ravasz komolysággal az ura. — De az orrom nem pisze, mi? — Isten ments! — gyügyögte az asszonyka és játékosan fricskázta fel. (1909) 18
