Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
___OKTÓBER HATODIKÁN___ mindig szokás volt ünnepelni, mindenütt a világon, ahol nemcsak a szó volt magyar, hanem az érzés és az akarat is. Mindig ünnepeltek azok, akikben elevenen élt az egy évszázad óta rendezetlen, felemás magyar helyzet sok nyitott problémája, s akik nem csak a formai, hanem a lényegi kérdésekben is igyekeztek megoldásra, döntésre. Az ilyen ünneplés mögött az egész magyarság megérezte a belső összekapcsolódást az 1849. évi Október Hatodika nagy áldozathozatalával, amely gyökerében a történelem döntése volt: nem lehet kiegyenlítődés “egy hazában” két, annyira elválasztó tülajdonsággal és belső-külső tényezővel összeforrott társadalom és nép között. S az is a történelem ítélete volt, hogy egy már akkor is teljes mértékben korszerűtlen uralkodóház került szembe a legkorszerűbb magyar generációval. A mai Október Hatodika jelentése még tágabb: közös, összefoglaló jelképe lett a magyar fájdalom összes emléknapjainak. Benne találkozik a korábbi habsburgi elnyomás és a mai moszkvai gyilkos zsarnokság áldozatainak emlékezete. Tanítása is közös, megoszthatatlan figyelmeztetés minden magyar számára, aki a veszedelem órájában nem siet oltani a tüzet, amely rövid idő múlva az ő házatáját, otthonát, családját, templomát és eszményeit emésztheti el. A tejfelesszájú férjecske egyre jobban mosolygott. Tetszett neki a lárma. Nem vágott elevenbe a sértegetés. — Persze a Dárius kincsét el tudná pocsékolni, de fát nem tud vágni. Bajusza még nincs, de jobban szekérozza a feleségét a vén korhelynél. Egyhetes ember, oszt már vénebb róka a húsz esztendős házasnál. A kicsi férjét, mintha hájjal kengették volna. Mind a harminckét fogát megmutatta, ahogy ott állt a felesége előtt hátravetett fejjel. — Ősak vihogj, vihogj! — tombolt az asszony. — Te pisze! — Micsoda? — ordított fel férjemuram, mint a sebzett medve. Mert mi tűrés-tagadás, az orrának volt valamelyes hajlandósága arra, amit az asszony ráfogott; de csak annyi, hogy még az ellensége se merte eddig szemére vetni. — Pisze! A következő pillanatban csattanás hallatszott. Az asszony megtántorodott. — Pisze! — visította halálos kétségbeesett dühvei. Piff, paff, püff! Biz az első keresztelő megtörtént. Mégpedig alaposan. Az asszony levágta magát a földre s ott vonaglott hangtalanul zokogva. A mokány kis férfi meghökkenve állt meg fölötte. Ennek fele se tréfa. Jóformán maga sem tudta, mi történt itt most. Teljes bűnbánat fogta el. — Lázi! Lizi te! ... Kejj fel, no! Semmi, no. Ha pisze, legyek pisze. Az asszony úgy maradt elterülve a földön, mint a holtravált. Az emberke szíve elszorult. Az öklére nézett. Ezekkel a vasbunkókkal akár agyon is üthette azt a gyenge teremtést. — Lizi!... Hékám. Kis feleségem. No. Hadd el mán, no. Kejj fel virágom. . Nem mozdult az asszony. Nem is sírt, csak meg-megvonaglott s nyögött-hörgött. A férjem-uram csosszantott, toppantott. Mellé térdelt. Gyengén megrázta. A felesége végigvonaglott s feküdt tovább a hideg földön. — Ennye mán no, — motyogta az emberke esetlenül, de fájdalmas szívvel. — Iszen én nem akartam; nem úgy akartam. Tehetek én róla? könyve után a másikban. Talán egyik legemelékezetesebb könyve: "Out of My Life and Thought". Ez a könyv korunk egyik mélyen formáló, lelkiségében legátfogóbb vallási értékelésének mutatkozik. Ezekben a könyvekben, mint az előbb említettben is, van valami, ami a mai időkben rendkívül ^hat és inspirál. A mi sanyargatott és kétségbeesés szélén álló világunknak valami új, biztató és biztos meglátásra van szüksége ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni: mit is jelent és mit is követel tőlünk az élet... Tudni akarjuk, mert tudnunk kell, hogy mi az, amire ráhagyatkozhatunk a világ és az ember viszonylatában. Korunk elriasztó kegyetlenségei és megdöbbentő butaságai elég messzehatóak ahhoz, hogy a világba és az emberbe vetett hitünket megingassák. A vallás az idők kezdetétől fogva kijelentés volt... Korok és népek szerint változó kijelentés, amely az ember és a nála mérhetetlenül nagyobb Létező közötti viszonyt fejezi ki. — Őszintén reménykedhetünk abban, hogy válságos napjaink bizonytalanságából a vallás, a hitélet végül is megtisztultan és elmélyülve kerül ki. Ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy mi az, amit az elmúlt évtizedek magyar szellemi életének egyik legnagyobb hiányosságaként jelölhetnénk meg, hogy mi az, amiben a nyugati szellemi éréshez hasonlítva a leginkább elmaradtunk, azt hiszem azt kellene mondanunk, hogy ez a terület a tudományos lélektan területe. Erre első sorban talán itt Amerikában jön rá az ember, ahol szinte egy hét alatt jelenik meg annyi könyv ezen a területen, mint odahaza 10 év alatt... Ez a megállapításunk persze még inkább áll a mai otthoni szellemi életre is. A minap került kezembe egy — most kiadott — gazdag magyarországi könyvkatalógus ... Egyetlenegy könyvet sem találtam benne, amely ezen a területen mozogna ... Gyulai Béla Sándor András: HÍRADÁS A PUSZTÁRÓL. 1945—1950. Budapest. Szikra. 1951. 249 old. “Harctéri tudósítás ez a könyv az első vonalból” kezdi az iró könyvét. És hol folyik ez az ádáz harc — béke idején, a békealáirásokat gyűjtő békeapostolok részéről? A magyar faluban. A békés kunyhók és parasztgazdaságok tája nekik izgalmas harctér, amelyben mindenkit mindenki ellen uszítanak. Ez a könyv a legrészletesebb és legtanulságosabb beszámoló arról, hogy milyen fejlődésen, illetve for-17
