Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-10-01 / 10. szám

BARTHA KÁROLY

ßolcmdt D'Uák i^oJuxn^dap.íiá'La

(Washingtoni naplórészlet)

Szobrot akarok emeltetni Burbanknak itt Washingtonban, a Smithsonian Institute és a Földmívelésügyi Minisztérium sarkán, ahol most csak platánokkal szegélyezett nagy füves térségek terjengenek.

Ki volt ez a Burbank, akinek nevét a Duna partjain sohasem hallottam? Az amerikai ifjúság sem tanul róla semmit az iskolákban. Pedig neve ott olvasható nemcsak minden magárjegyzékben és a virágkereskedések tulipánhagymái felett, de amerre csak sétálok, a liliomok szirmain, a kertekben az óriás szilvák hamván, vén diófák őszbe csavarodó vastag levelein és a szerelmesek virágos gomblyukában. Szobrot akarok neki emelni, mert bolond ideákban az ősöm volt, mesterem és atyám. A növények Edisonjának nevezném, mindig derűs alkotó. Száz és száz új növényfajtát teremtett, amelyek életírásai végén úgy vannak jegyzékbe szedve, mint Haydn vagy Beethoven életrajza végén a szonáták és szimfóniák.

A szegény ember burgonyáját megduplázta, a szilvákból kilopta a csonthéj magot. A málnákról, rózsákról és kaktuszokról leparancsolta a töviseket. Igénytelen, pettyes vadvirág-proletárokból napraforrónyi fehér margarétákat nevelt. Oltott, keresztezett, gyomlált a legbolondabb ideák szerint és a mosoly hetven éven felüli korában sem hagyta el, bár a világháború repülőgépei keringtek felette. Szakállas tudósok a fejüket csóválták hitetlenül. Fekete talárok azzal vádolták, hogy vadházasságra serkenti a növényvilágot és a szabadszerelem anarchiáját terjeszti az Edénkért örökkévalóságában. Kuruckodó hyper nacionalisták azzal rágalmazták, hogy összeföderalizálja a mandula és körtefákat. Pedig föderalista bolond oltókésével nagyobb mandulákat és ízesebb körtéket varázsolt elő, mint mások.

A nagy karmesterek tudós mosolyával járt a virágszimfóniák mezein. Ezer jól kiöltözött virágprimadonna ideges sikoltozása közül kiérezte egyetlen kis igaz szív dobogását. Akik uralkodók díszérmeit jöttek neki átadni, népvkézláb találták virágágyai között: térdenállva kereste azt az egyetlen virágkelyhet, amelynek jó illatáldozatát a sok hamis nézsmaszag közül hallatlanul finom művészi érzékével messze távolról is meg tudta külömböztetni. “Bolond” — mondotta mentegetőleg Mr. Babbit, a városka polgármestere. “Föderalista demokrata” — állapította meg diktátori pózban egy dunavölgyi Ku-Klux-Klan ideszakadt tagja.

Luther Burbank azonban ennél többre becsülte a virágok és fák örök néma beszédét.

Luthernek keresztelték jámbor új-angliai farmerszülői. De ő nem szegezett ki dörgedelmes 95 pontot a vártemplom kapujára. Szónoklatok és katekizmusok helyett virágteremtményeit szórta világgá. Süldő-teológusai a facsemeték voltak. Ezek az apostolok hordták kezének evangéliumait szerte szét a farmok világában. “Jöjjön el a Te országod” — imádkozott az oltókésével Luther Burbank.

Mikor északkeleti zord hazájából Californiába vándorolt ki, tíz szem nemesített burgonyájával és mellényzsebében néhány virágmaggal, csak szegényes kukorica-búza táblákat látott faviskók és kaktuszos homokbuckák között. Luther Búrbank felruházta a hegyoldalakat gyümölcsösökkel, a kerteket csodás mályvákkal, az éléskamrákat és százával teremtett ragyogó konzervgyárakat megtöltötte színekkel és ízekkel. Californiából a növényvilág Édene lett alatta.

Oltókésemmel most én is fel és alá járok washingtoni könyvtáram virágos ágyai és venyigéi között. Ledér arisztophaneszi törzsre ráoltok Assisi Ferenc Fioretti-kat, Goethe-dugványokra Tagore oltógalyait a Gangesz partjairól. “Bolond Istók, miért kavarod össze a Bibliát a Védákkal, és a Koránnal Dantét?” — kérdezik álmélkodó szomszédaim a könyvespolcaim előtt. “Burbank is Japánból hozatott szilvafákat és Peruból vad inkapaprikákat” — felelem nekik. Burbank őserdők dzsungeléból néha kiemelt művészi finomságú kezével egy viráglombos gályát, hogy ványadt kultúrfajták vérszegénységét felfrissítse. A természet nagy föderalista alkotója volt. Tanuljunk tőle.

A mai nemzetek átlagállománya szörnyen elcsenevészedett. A fiatalabb oltógalyak leszakadtak az anyatörzsekről. Tömegesen száradnak el avagy a vörös ragya ver ki rajtuk. Világviharok megtépázták a törzsállományt. Vörös kalapácsot vagy golfkalapácsot akarnak használni oltókésül. Egy Burbank-szerű Bolond Istóknak fel kell kutatni a Nagy Mesterek elfelejtett isteni törzsfáját és örökzöld gályáival beoltani a jövendő föderalista csemetekertjeit, hogy termést hozzanak, “ki ötvenszeresei, ki százszorosát”, mint Jézus mondta.

Gyertek velem, fiúk, lányok, duplatokás szenátorok és parolázó elnökjelöltek, marakodó emigránsok, távolbahazudó rádióbemondók, emeljünk szobrot Luther Burbanknak a washingtoni füves térségek közepén. Vegyük körül szobrát az ő virágaival, tövismentes rózsákkal és ritkánvirágzó csodás kaktuszokkal, dáliákkal és éjjelnappal álmodó nagy margarétavirágokkal. Az ő tulipánhagymáit és föderalista oltógalyait küldjük szerte a világba. Talán néhány galy eljut előbb-utóbb a Vasfüggönyön túlra is, hogy megszépítse azt a “vad, buja tájat”, amelyet úgy befonnak átkos indák és amelyben már a nemes diófák gyökereire vetették egy zavaros dialektika éles fejszéjét. A romboló gyűlölet Sztalin-szobrai helyén emelkedjenek az alkotó munkás Szeretet gyümölcsöző faóriásai.

14