Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
MÓRICZ ZS1GMOND A kokas Ez évben van 10. évfordulója Móricz Zsigmond halálának. Lapunk a nagy író emlékezetére közli ezt a finom írását. Terka néni a nagy szabad tűzhelyen, vígan dobogó csutkalángon, kukoricát pattogtatott. A gyerekek ugráltak, kapkodtak a szerteszét szikrázó habfehér szemek, a “kokasok” után. Lizi is, a fiatal asszonyka, kapta magát, odaugrott a gyereknép közé s csillogó szemmel, csengő kacajjal versenyezett velük a kokas-fogásban. Egészen elfelejtette, hogy konty van a fején, fura papirkonty, amelyhez néha még most is oda-odakap, mert azt képzeli, rárepült a galamb a hajára. Persze, még csak két hete viseli. — Jézus Mária! — kiált fel egyszer a kis menyecske. — Végem! Én csak itt játszok, otthon meg minden hideg. No, én átjöhettem megkérdezni, mit komendál Terka néném ebédnek. Hány óra? Krisztusom! Dél elmúlt. Teremtőm! Kilenckor gyüttem át. Csak legalább meg ne traktált vóna Terka néném annyiféle jóval. Most mán kinek főzök? Kedvem sincsen főzni, ha éhes nem vagyok. Pedig szegény ember még hajnalban elment Hajdók sógorékhoz baltát köszörülni. Azóta akár fel is vágott egy fél öl fát. Mig a nyelve pörgött, előkapta a rojtos, lányos nagykendőjét, magára kerítette, de nem hagyta lányosán szabadra, hanem hátrakötötte a derekán. Lányoktól hét singnyire jár a hideg, asszonynak komolyan kell járni. — Vigyél legalább az uradnak egy marék kokassát — nevetett rá nénje, aki épp szakajtóba öntötte a gyönyörűen kipattant szemeket s megrázogatta a kosarat, hogy a “cipója” alólra kerüljön. — Tán hogy megtudja, hol jártam! Majd ád ő nekem kokast, csak megsejtse. Hát azért mondta annyiszor, hogy asszonynak otthon a helye? De azért tartotta a kötőjét s bokorra fogva kényesen szaladt el a zsákmánnyal. A házbeliek nevetve néztek utána, ő pedig vidáman tapodta a havat, apró sarkú csizmáival. Hideg ház fogadta otthon. Hamar kis tálba tette a pattogatott kukoricát s hozzáfogott tüzet rakni. Akkor csapta össze a kezét: — Jaj! Hát nem elfelejtettem megkérdezni, mit is főzzek ebédre? Ezalatt pedig az urában is megmozdult a lélek. Hajdók sógoréknál, ahol reggel óta vígan borozgattak, diskuráltak s még egy kis durákkal is megpróbálkoztak a legényfiúvál az ólban. — Tyű a kisbaltáját neki! — rikkantott fel. — Itt a dél, vagy mán túl is vagyunk rajta, oszt az én fejszém csak nem köszörülődött ki, oszt az asszony meg mán vár azóta az ebéddel. No, az kivájja ma a szemem. Jó lesz hazanézni, mert elhül a leves. Szegény, az ott dolgozik nekem magába, én meg lopom a napot, mint egy lingár. Csak mán legalább az étvágyamat el ne rontották vóna avval a paprikás szalonnával. Most mán ki eszi meg azt a jó ebédet. Magára kerítette a gubát, elköszönt, a házba is bekiáltott s elcammogott nehézkes, meggondolt lépésekkel, ahogy házas embernek illik járni, még ha tizenkilenc esztendőcske is. Hazaért, benyitott. A felesége még javában fújta, nekipirosodva, elkeseredve fújta a tüzet, ami sehogyse bírt életre kapni, a vizes fában. Ijedten nézett össze a gyermekpár. Mi lesz most? Elébb az asszonyka találta fel magát. — Felvágtad a fát? — Majd még mit! — dünnyögte a férjecske. — Tán nem? — Fejsze nélkül? — Hát nem köszörülted ki? — Köszörű nélkül? — Hát mi baja a köszörűnek? — Befagyott. — Úgy! Lelkemadta! Úgy? Akkor rakjál magadnak tüzet. Egész KÖNYVSZEMLE A TUDOMÁNYOS LÉLEKTAN TERÜLETÉRŐL (II) Az amerikai presbiteriánus egyházak “Board of Christian Education”ja a közel múltban egy könyvet adott ki. Ez határozott kiállást sürget a vallás “be nem avatkozás”-i elvével szemben. A könyv Paul Newton Poling szerkesztésében jelent meg "God and the Nations" címmel és a politika, közgazdaság, lélektan és hitélet területén működő szakembereket cselekvő összmüködésbe vonja úgy, hogy figyelmüket napjaink döntő kérdéseire irányítja. Ez a könyv a vallást nem egy, az élettől elvonatkoztatott dolognak tekinti, hanem az ember leglényegesebb törekvésének, amely a legerélyesebben harcra kel mindazon problémákkal, amelyek a lelki élettel, a lelkiélet épségével kapcsolatosak... Az ilyen vallásnak természetesen semmi se idegen, ami emberi. Az ilyen vallás szívvel-lélekkel harcba megy az élet dicsőségéért... A földi élet dicsőségéért is. Világváltozások korában, amikor az egész világ egyesülésének gondolata foglalkoztatja képzeletünket, meglepő lenne, ha a vallás ezen elv érvényre jutásának harcából ki akarna maradni. Tény az, hogy sok hívő embert mélyen megragadott az egyesült világ eszméje. Ezek aztán bizonyos kétségbeeséssel kérdezik, hogy miért van az, hogy a “hívők” ellentétes táborokra oszolva állnak egymással szemben. Miért nem veszünk végre határozott irányt az emberiség lelki egysége felé? Floyd Ross a vallások összehasonlításának egyik tanára erre a kérdésre az "Address to Christians. Isolationism vs. World Community" c. könyvében nem várt választ ad. Felhívja figyelmünket arra a tényre, amit kevés hívő ismer fel, hogy t. i. az embertestvériség egységre való törekvése ellenére az ember olyan magatartást rejteget magában, amely határozott szembenállást jelent minden mélyreható törekvéssel, amely az emberiség lelki egységét célozza. Ez a belső ellenkezés az ember lelke mélyébe vájt “kiválasztottság” hite, hogy t. i. az ő vallása az “igazi” — az egyedül üdvözítő? A könyv írójának az az érzése, hogy mindaddig, amig a keresztények fel nem számolják magukban ezt a kivételezettségi érzést, a vallások közt legfeljebb valami igen felszínes, őszintének egyáltalán nem mondható együttműködést lehet csak létrehozni. Ez a könyv is arra szólít fel, hogy vizsgáljuk felül és értékeljük újra azokat az alapokat, amelyekre lelkiéletünk értékeit helyezzük. Értékeljük újra, legyenek azok 15
