Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-10-01 / 10. szám

tok által való nevelés fontosabb az iskolai nevelésnél, mert mindig a példa az, ami leginkább nevel és nem a princípiumok. Még kevésbbé az ismeretek. Arra, hogy elsősorban tisztességes embereket neveljünk, fel kellene ismernünk és sokkal nagyobb súlyt kellene helyeznünk az iskolán-kivüli nevelésre s ennek rendszerét kellene fejlesztenünk.

Visszatérek oda, amit az előbb az európai csoportokról Európa népeinek különböző csoportjairól mondtam. Akarattal nem mondom “Európa népei’ helyett azt, hogy “Európa államai” és “Európa nemzetei”. Megmondom, miért. Azt tartom, hogy Európában az állam túlságosan tulajdonává tette a nemzetet s a nemzeti gondolatot. Azaz más szavakkal, a nemzet “túlságosan államisíttatott Európában”. Mint geográfus, én a nemzetben a tájnak egy elemét látom. Mindazokkal a finom különbségekkel, amelyek a tájbeli csoportokat jellemzik. Ezek a finom különbségek sokszor rendkívül érdekesek és fontosak és a fejlődésnek sok lendületet adtak Európában. Meg vagyok győződve, hogy ha földrajzilag egységes tájakban élő egységes szellemet alátámasztanék és fejlesztenék és evvel azt, ami Európának értékes változatosságát teszi, hamarabb eljutnánk Európa különböző nemzeteinek és népcsoportjainak kölcsönös megértéséhez és hamarabb eljutnánk Európa további egységes fejlődésének és a világversenyben való helyzetének megalapozásához. Mindezt igen fontosnak tartom, mert azt hiszem, hogy a jövőben éppen Európa népeinek sokfélesége, a jellegükben, caracterükben rejlő különböző értéke lesz Európának legnagyobb ereje a világversenyben, Európának ősi culturája és ennek traditio ja mellett.

Ez az ősi cultura és traditiója Európának másik erőtényezője. És azt hiszem, helyes úton járok, ha azt gondolom, hogy ennek az erőnek következtében tudta Európa a háború utáni, reá nézve összehasonlíthatatlanul súlyosabb gazdasági crisist aránylag jobban eltűrni, mint a fiatalabb nemzetek. Az európai ősi hagyomány, amely alatt a generatiók munkájának folytonosságából eredő erőt értem, a hosszú viszontagságos századok, amelyeket átéltünk, adnak nekünk nagyobb ellenálló erőt s a történelmi sorssal, az élet nehézségeivel szemben több alkalmazkodó képességet.

Sokat beszéltek itt körünkben tudománypolitikáról és oktatásügyről. Madariaga nagykövet úr azt mondotta, hogy a nevelésben oda kell törekedni, hogy az eliteket áthassa az európai gondolat. Én úgy hiszem, hogy civilisatiónk annyira kiterjedt, hogy szükséges erősebb különbségeket tennünk az elitek és a tömegek nevelése közt. Aldous Huxley azon kijelentésére reflektálva, hogy az európai társadalom jelenlegi életstílusa az aljasságig süllyedt, Fosillon úr azt mondta, hogy nem foglalkozhatunk csak az elitekkel, az irodalomnak le kell szállnia a tömegig, hogy azokban a kiválasztódást előmozdítsa. Ez helyes, ha a hangsúlyt az utóbbira helyezzük. Szóval, ha nem a tömeg irányítja az írót, hanem az író a tömeget. De úgy hiszem, hogy ezen belül is külön kell foglalkoznunk az elitek kitermelésével és fejlesztésével, mert mint mondom, szélesen differentiált és máma már nagy tömegekre kiterjedő culturánkban ki kell termelnünk a gondolkodó és a cselekvő vezetésre alkalmasaknak felsőbb rendjét, azaz elitjét.

Úgy hiszem, hogy a szellemi elitek egy oly csoportjának, mint aminőt itt igyekezett a vezetőség összehozni, éppen az a feladata, hogy eliteket neveljen. Ez nem aristokratikus felfogás a szellemi élet terén (bár az is igen hasznos), hanem egyszerűen az emberiségnek biológiai értelmezése. Az emb.erek nagy tömege arra van, hogy abból úgy, ahogy a természet teszi, kiválogatódás útján a javát kitermeljük. Az újszülöttek egész különböző képességekkel jönnek a világra, több vagy kevesebb, magasabb és alacsonyabb képességekkel és sajátos képességekkel is: az egyik jó emlékezőtehetséggel, a másik ítélőképességgel, a harmadik jó megfigyelőképességgel, az egyik matematikai, a másik nyelvi, az egyik organisatórikus, a másik administrativ tehetséggel, az egyik olyan képességekkel, amelyekkel inkább vezetni fog tudni az életben, a másik olyanokkal, amelyekkel alkalmazkodni s mások eszméit a részletekben alkalmazni fogja tudni jobban. És éppen így a legnagyobb különbségek vannak a jellemekben is. Ha eliteket nevelünk, mind ennek az ifjúságnak nagy tömegeiből kell, hogy kihalásszuk a javát. Mint egyetemi tanár, közelről látom azt a nagy veszedelmet, amit az egyetemre való tódulás jelent. A tömegek elárasztják a legfelsőbb oktatás intézményeit, az egyetemeket, és csak meggátolnak abban, hogy jobban kiválogassuk és különösen, hogy neveljük az eliteket és hogy nekik szentelhessük munkánkat. A helyzet nem egészen ugyanaz minden országban, de többé-kevésbbé mindenütt megvannak ezek a nehézségek.

Oly időben élünk, sajnos, ma, amikor a quantitás, a szám, a tömeg uralkodik. Pedig az ilyen rendszer csak nivellálásra vezet, ez pedig niveausüllyedésre és civilisatiónk, culturánk hanyatlására kell, hogy vezessen.

Nem hiába említette közvetlenül előttem Bodrero őexcellentiája a lovagkort, a lovagi rendet példaként, mint a maga sajátos szabályai által legjobb értelmében erkölcsi elvek által jellemre való nevelést. Az eliteknek ez a jellemre nevelése egyike azoknak a dolgoknak, amelyek legjobban hiányzanak a társadalom és közélet széles terén. Az a benyomásom, hogy az ifjúság ma valahogy erősebben kezdi ezt sajátmaga érezni és sokakban érzek egy törekvést ilyen jellemformálásra. Azt hiszem, hogy helyes úton járnak közülök azok, akik nem annyira az ész fejlesztését, az “esprit”-t keresik és a tudást, de akik hitet, önmagukban való hitet és a közös munkában való hitet keresik.

De amikor itt Európáról beszélünk, természetesen nemcsak az intellektuális Európát vagy Európának egy kis elitjét kell szemügyre vennünk, ha ilyenek nevelésére is törekszünk elsősorban, hanem Európa egészét kell néznünk. S az érzésem az, hogy ezekben az európai tömegekben is egy bizonyos ellenszenv (egy ressentiment) támad fel a közelmúlt bizonyos princípiumaival és módszereivel szemben. Keresnek valamit, ami erőt, hitet ad s ha az auctoritás adja meg azt a hitet, akkor ebben keresik azt. Ezek a törekvések és vágyak nagyrészt talán öntudatalattiak, nem a logikából származnak. De éppen ez mutatja erejüket. Ezek azok az erők, amelyeket Keyserling gróf bevezető előadásában a föld erőinek (forces telluriques) nevezett s amelyeket én, aki mint geografikus a földszín életét physiologiai egységben látom, egyszerűen az élet erőinek neveznék.

Ezek a törekvések és vágyak a politikai téren a diktatúráknak kedveznek. Ha körülnézünk Európában, sokkal több diktatúrát látunk, mint amit annak neveznek. S e diktatúrák közül azok sikeresek, amelyek hitet tudnak adni, bizalmat egy célban. Éppúgy, mint ahogy a tudományban is korszakunk synhesist keres, itt is synthesist keres az emberi tömeg is, önkéntelenül. A tömegek synthesise nem egyéb, mint hit. Ugyanazt látjuk a politikában, mint a tudományos és a szellemi életben: synthesisnek, világnézetnek, az átfogónak keresését. Ez a pillanat kedvez annak, hogy az embert jobban kössük sajátos környezetéhez, visszavezessük ebbe, hogy megmentsük a gyökértelenségtől, a mindentől való elszakadástól és visszavezessük a természetes, veleszületett synthesisbe, milieujébe és családjába. Ha ezeket az erőket támasztjuk fel és fejlesztjük, akkor fogjuk legjobban megerősíteni Európa dynamismusát, öreg continensünknek ezt az őserejét.

13