Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
UDVARHELYI FERENC Magyar katonapolitika 19204945 között A cikk szerzője a magyar honvédség tábornoki karának kiváló tagja, aki tapasztalatait közvetlen forrásból merítette. E sorok írója nem volt részese a magyar katonapolitika kialakításának és hiteles kútforrásokkal nem rendelkezik. Éppen ezért az alábbi fejtegetések csupán szemlélődés jellegével bírnak és csak gyenge vázát képzehetik egy későbbi hiteles és részletes monográfiának. Tulajdonképen ma már nem beszélhetünk katonapolitikáról olyan értelemben, mint pl. egy állam kereskedelmi, pénzügyi vagy kultúrpolitikájáról. Az első világháború besorozta az aviatikát és a propagandát a háborús eszközök sorába. Ezzel elméletileg megvetette alapját a “totális” háborúnak. A totális háború viszont totális felkészülést igényel. Eképen egy modern állam háborús potenciáját immár nemcsak háborús hadereje fejezi ki, — mint még nem is olyan régen, pl. a XIX. század végén, sőt a XX. század elején is — hanem az állam összes erőforrásai. Tehát lakosságának, állat és növényvilágának, területének és talajának mérhető, vagy csak érzékelhető menynyiségi és minőségi értékösszege a háborús erőkifejtés lehetőségének, képességének és valószínűségének mérlegére helyezve. Hogy ez az emberiség fejlődésében haladást vagy visszaesést jelent, azt most nem vizsgáljuk, de tény, hogy a “katonapolitika” fogalom a XX. század derekán felkapaszkodott a csúcsra és azonossá vált a “nemzet- ’ politika” gyűjtőfogalmának háborús arculatával.. Mostanában mindinkább “védelmi politika” vagy “biztonsági politika” névvel helyettesítik a “katonapolitika” kifejezést. Ez is érzékelteti a felkapaszkodást, melynek során a katona szó elhagyásával kifejezésre juttatják a lényeget, hogy a háborúra való felkészülés és annak megvívása már nemcsak a katona feladata. Ezt az elméleti ugrást a gyakorlat csak nagyon lépcsőzetesen valósította meg az első és második világháború közötti időben. Valójában a megvalósítást első ízben csak a második világháború alatt érzékeltük, így jogosan beszélhetünk az első világháborút követő időkben, vagyis az 1920-as években, még “katonapolitikáról”. Különösen európai-kontinentális viszonylatban nem követünk el még nagy hibát, ha annak régi, egyszerű értékmérőjével mérjük az államok akkori háborús potenciáját. Ennek ezidőbeli mértéke, hogy hány gyalog és lovashadosztályt tudott egy állam háború esetén kiállítani. Csak a 30-as évek kezdetén kezd a számvetésekben mindinkább feltűnni a páncélos és repülő hadosztályok kérdése. Ez és minden evvel járó következmény ettől kezdve lidércnyomásként nehezedik rá minden államférfira és katonai vezetőre. A második világháború óta ezt a helyzetet súlyosbítja az atomenergia és a hidegháború minden eszközének esetleges alkalmazása. Magyar szempontból tragikusnak kell minősítenünk azt a körülményt, hogy önálló magyar katonapolitikáról csak Magyarország trianoni megcsonkítása, vagyis 1920. óta beszélhetünk. Ezt megelőzően utoljára csak az 1848- 49-es szabadságharcban jutott rövidlélekzetű szóhoz az önálló magyar katonapolitika. Világostól Trianonig, azaz a szabadságharc elbukásától az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásáig a magyar katonapolitikát Bécsben osztrákok intézték. A Monarchia összeomlása után váratlanul hatalomra került politikai vezetés magyar katonapolitikai szempontból nemcsak tehetetlennek bizonyult, de még a megmaradt katonai értékeket is szétzüllesztette ahelyett, hogy az ország határainak védelmére buzdította és rendelte volna. Ezzel, valamint a rövidlélekzetű társadalmi forradalom elősegítésével úgyszólván bűnrészesévé vált az ország olymérvű megcsonkításának, mint amilyen mértékben az a trianoni békeszerződéssel azután bekövetkezett. A fentiek előrebocsátása indokolja azt, hogy ennek a viszonylag rövid forradalmi korszaknak, mely a magyarországi proletárdiktatúrában csúcsosodott ki, katonapolitikájával nem foglalkozunk. A két és félévtizedes trianoni csonkaságban eltöltött “független, önálló” magyar állami élet katonapolitikai szempontból lényegileg három időszakra tagolható. Az első időszak a trianoni békeszerződést követő első évtized, vagyis kereken 1920-1930-ig. Ennek az időszaknak jellemzője a békeszerződésből fakadó, rendkívül súlyos leszerelési kötelezettségek végrehajtása a győztes hatalmak ellenőrző bizottságának felügyelete alatt. Ebben az időszakban az állam politikai vezetésének minden törekvése arra irányult, hogy a vesztett háború s az azt követő rövidlélekzetű társadalmi forradalom és ellenforradalom, valamint a trianoni békeszerződés által rombadöntött országot gazdaságilag és pénzügyileg talpraállítsa és a külpolitika terén — elsősorban a Népszövetség útján — híveket szerezzen a békeszerződés beígért revíziójának békés eszközökkel való végrehajtásához. A békeszerződésben engedélyezett 35,000 főnyi, állandó jellegű gyalog-hadsereggel, körülzárva az ellenséges érzelmű Kis-Entente államok gyűrűjével, megfosztva természetes határaitól, komoly háborús potenciált képviselő közeli és távoli barátok, vagy érdektársak híjján, az ország ebben az időszakban bármilyen háborús vállalkozást csak az öngyilkosság biztos tudatával vállalhatott volna. Ilyen veszélyt rejtett magában ebben az időben IV. Károly király restaurációs kísérlete is. A politikai célkitűzés és az állam belső és külső helyzete ebben az időszakban tulajdonképen feleslegessé tett minden számottevő katonapolitikai mérlegelést. Katonapolitikai szempontból ebben az időben a legfontosabb követelmény csak az lehetett, hogy a politikai vezetés hárítson el minden háborús veszélyt az országtól és eképen biztosítson időt a honvédelmi talpraállás számára. Hogy ez a talpraállítás az adott körülmények között milyen rendkívül súlyos feladatot jelentett, azt csak azok tudják, akik annakidején résztvettek a békeszerződés paragrafusai között hagyott kis rések nyújtotta lehetőségek kiaknázásán. Az első időszak, azaz a trianoni békeszerződést követő első évtized magyar katonapolitikai szempontból negativ előjellel kezdődött és a 20-as évek végén sem 7
