Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
tudott még olyan eredményeket felmutatni, melyek a külpolitikai, gazdasági és katonai tényezők együttes mérlegén legalább egy Kis-Entente-beli állammal szemben az egyensúlyi helyzetet eredményezhette volna. A második időszak megint csak kereken egy évtizedet fog át, vagyis 1930-1940-ig tart. Ez a második időszak katonapolitikai szempontból egy várható, esetleges újabb háborúra való felkészülés bélyegét viseli magán. Az európai kontinens légkörét ez időben az első világháború elégedetlen győztese, Olaszország és a gyorsan új erőre kapott, a versaillesi békszerződés ellen tiltakozó Németország telíti háborús feszültséggel. A Népszövetség — melynek az Amerikai Egyesült Államok nem tagja — tehetetlen és mindinkább az európai nagyhatalmak és csatlósaik érdekképviseletévé válik. Két diktátor: Mussolini és Hitler politikai céljuk elérése érdekében szövetségre lépnek és e szövetség keretében hadat üzennek a versaillesi és Versailles-környéki békeszerződésekkel kialakított politikai rendnek Európában és Észak-Afrikában. Az európai tengelyhatalmak (Olaszország-Németország) rebellis fellépése az európai politikai renddel szemben világpolitikai jelentőségűvé válik, midőn a Róma-Berlin tengely az ugyancsak elégedetlen Japán bevonásával Róma-Berlin-Tokio háromszöggé alakul át. A háromszög ideológiai vonalon merő ellentétben áll a háromszögön belül mindinkább erősbödő és világuralomra törő szovjet-orosz bolsevista rendszerrel. A magyar politikai vezetésnek tehát az európai, majd fokozatosan a kontinensen túlterjedő politikai és ideológiai feszültségek légkörében már az 1930-as években mérlegelnie kellett azt a lehetőséget is, hogy ezek a feszültségek előbb-utóbb kirobbanáshoz vezetnek. Az ország geopolitikai fekvése a legmesszebbmenően valószínűsítette azt a lehetőséget, hogy a politikai vagy ideológia feszültségek kirobbanása egykönnyen hadszíntérré avathatja a jobbról-balról diktátorok viszálya között elterülő ország területét. Ha a második világháború befejezése nem is igazolta, de az akkori események logikusan hozták magukkal a magyar politikai vezetés szimpátiáját a tengelyhatalmak politikai célkitűzésével, mely egyben a magyar revíziós célok kisebb-nagyobbmérvű teljesedését is jelentette. Ugyancsak egyetértésre talált a magyar politikai vezetésnél a tengelyhatalmak ideológiai beállítottsága a szovjet-bolsevista rendszerrel szemben, melyből Magyarország az első világháború után 1919- ben pár hónapos szomorú emlékű kóstolót kapott. Eképen a magyar politikai vezetés a trianoni békeszerződést követő második évtizedben az európai politikai helyzet alakulása folytán felbátorítva érezte magát arra, hogy hivatalos kormányprogrammjává avassa a trianoni békeszerződés revízióját békés eszközökkel. Ugyanakkor azonban — számolva egy európai háború lehetőségével — elhatározta az ország honvédelmének maximális kiépítését, nehogy háború esetén az ország bármely háborús fél védtelen prédájává váljék. Eme politikai célkitűzésből fakadó honvédelmi feladatok megvalósítását lehetővé tette az Entente ellenőrző bizottság működésének időközben történt megszüntetése. Viszont megnehezítette az ország sivár pénzügyi helyzete. A feladat aránylag majdnem olyan sürgős és még nagyobb terjedelmű volt, mint annakidején a szabadságharc honvédseregének megteremtése. Egy évtizedes gúzsbakötés, a Nagy-Magyarország-i viszonyokról a trianoni korlátok közé való leépítés után úgyszólván máról holnapra kellett nemcsak egy korszerű háború esetleges megvívására alkalmas haderőt előteremteni, hanem a korszerű háború követelte hátországi honvédelmi berendezéseket is meg kellett szervezni és a megfelelő intézményeket, üzemeket felállítani, illetőleg kibővíteni. A katonapolitikai feladatok kül- és belpolitikai vonatkozásainak számtalan olyan problémája merült fel, melyek csak külföldi anyagi és pénzügyi segítséggel voltak megoldhatók. A politikai célkitűzésből adódott, hogy ilyen természetű segítségre csak a volt tengelyhatalmak és bizonyos mérvben egyes kisebb európai államok jöhettek tekintetbe. Miután a tengelyhatalmak szegények voltak, és amellett saját haderejüket is ki kellett építeniük, anyagi segítségük csak azokra a hadianyagokra korlátozódhatott, melyeknek előállítása Magyarországon azidőben egyáltalában nem, vagy csak rendkívül nagy költségekkel lett volna lehetséges. Ezek lényegileg és elsősorban a legkorszerűbb hadfelszerelési anyagok voltak, úgy mint páncélosok, repülőgépek és légvédelmi tüzérségi anyag. Ez a körülmény viszont háborús utánpótlás szempontjából az ország részére máris bizonyos kötöttséget jelentett. A belső és külső erőfeszítések eredményeképen sikerült az 1930-as évek végéig egy kb. 1 milliós létszámú gyaloghaderőt néhány gyorsan mozgó és repülő egységgel felállítani és evvel egyidejűleg a hátországot is háborús feladatokra szükségszerűen megszervezni és berendezni. Ez a szervezés még javában folyt, amikor máris újabb honvédelmi feladat előtt állott a vezetés. A Felvidék, Kárpátalja, majd Erdély egy részének vérontás nélküli visszacsatolása az 1939/40-es években e területek honvédelmi megszervezését és a katonailag kiképzett magyar lakosság katonai átképzését tette szükségessé. Az említett újabb honvédelmi feladatok csak rögtönzésekkel voltak megoldhatók, melyek katonai vonalon a honvédség tiszti és altiszti keretének gyors feltöltéséhez — vagyis felhígításához vezettek. Az akkori román politikusok és katonai vezetők állandó fenyegetései, hogy az általuk kezdeményezett 1940. évi bécsi döntésben Magyarországhoz visszacsatolt Északerdélyt, ha kell harc árán is vissza fogják alkalomadtán szerezni, a magyar katonai vezetést arra a rendkívüli, a trianoni honvédség történetében egyedülálló elhatározásra juttatta, hogy a majdnem teljesen elszigetelt Székelyföld esetleges román lerohanásának megakadályozására megszervezze az első világháború székely veteránjaiból a “Székely határvédelmi erőket”. A trianoni békeszerződést követő második évtized végén Európa már lángokban áll. Egy időpontig Magyarországnak sikerült politikai célkitűzéseinek egy részét, elvesztett területeinek részbeni visszacsatolását megvalósítania anélkül, hogy — eltekintve néhány kisebb fegyveres összetűzéstől — a háborúba belesodródott volna. Még azt is sikerült elhárítania, hogy a németek Lengyelország lerohanásakor Magyarországon keresztül szállítsanak csapatokat a lengyelek oldalába és hátába. Amikor azután 1941 tavaszán Magyarország — Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága után, a németek által már tervbevett Sűdost-Staat tehát Magyarország német részről tervezett bekerítésének megelőzése céljából csatlakozott a már amúgy is felbomlott Jugoszlávia elleni fegyveres akcióhoz, az ebben részvevő magyar haderő részei csak a történelmi magyar déli határig nyomultak előre, kisebb csetepaték és partizánharcok közepette. Ezzel a magyar Délvidék a Bánát kivételével is visszatért az anyaországhoz. Katonapolitikai szempontból nézve Magyarország az első világháború óta még sohasem volt olyan kedvező helyzetben, mint ez időpontban. Az ellenséges gyűrű az ország körül, a Kis-Entente, szétesett és a mögöttük álló európai nagyhatalmak katonai ereje részben megtört, részben le volt kötve. Az Európában felülkerekedett tengelyhatalmak, úgyszintén Szovjet-Oroszország, 8
