Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-01-01 / 1. szám
c s SZABÓ LÁSZLÓ Éneklik egy londoni utcán Kering a város a völgy lemezén Ügy szántja szemem, mint tű a viaszt, Búcsúdal zümmög a tompa hegyén, Horgonyok lánca közt hallottam azt . . . „Vidd magaddal Firenzének Csókomat a vonattal, Emigránsok lánya küldi Bölcsőjének . . szól a dal. Forog a tornyok apraja, nagyja, Tűnt aranykorát mind hívogatja. Vén Cosimo a Medici ágból Fiával akkor népeket bájolt, Adósa volt a császár s a szultán. Zálog, ajándék, kötlevél útján. Címerükkel a gőgös Firenze Azért esett oly nagy szerelembe. ☆ Városvégen laktam A szemeteseknél, Csillagos emléket Arra ne keressél. Kásás daralében A végállomáson Kellett hogy a reggel Dideregve lásson. Balra egy érclovas Oszlopköre látszik . . . Tántorgott a hatos Giotto toronyáig. Nem voltam turista, Tudtam is én nézni S kikeresni könyvből. Emlékekből: ez mi! Festők névadói, Szép falusi nevek, Árultam most oda Vicinális jegyet, Pescia, Pontedera, Signa, San Romano. Itt a jegye, bácsi S ami visszajáró. Pult mögött ősz tanonc Űj kenyérért gondban, Kényszerből eképpen Megfiatalodtam. Mert aki sok földet S nagy bujdosást látott, Ad annak az Isten Pót-ifjúságot. * Nehéz kenyér volt s mégse. A lecke jól megérte. Megtudtam, hogy az áhítat Becsapja a naivakat S a nagy nép jó közelről, Mint színpadon a delnők Vendéghaj és festék alatt Szepegő, hazug, fonnyatag S különb hátul a tiszta- Lelkű, szótlan statiszta. Van ember, akit megbecsülj, Ki népéből csak egyedül Él bölcsen, bátran, emberül S nagy mindenképp valóban. Nehéz kenyér volt s mégse. Ezerszer is megérte, Elkésve igy tudtam meg én: Ki állja daccal, az legény. Az élet dac tenálad, Vállalt ítélet, álljad! ☆ Forog a város, fut a vonat, Fénnyel suhog a mennyboltozat. Carlo és Bruno messze marad, Könyveket, kávét többé nem ad. ☆ Kétszer két méter a „kockád“. Táborlakó vagy, Dunai népeknek osztják S háromszor oltnak. Ujjhegyed kéri a rendőr (Kézirat nem kell), Gőgödben üdvösen megtör, Hátrább a verssel! 22
