Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-09-01 / 9. szám
VAJDA JÁNOS ŐSZI TÁJÉK Az égen a felhő egymást űzi — hajtja. Suhogva a parton hajlong a sikár. Csóválja fejét a hegyélen a makkfa: Hogy oda megint az örömteli nyár! Gyülemlik a holló, varjú kavarogva. A cinege fázik a tüskebokorba’. A kerti liaraszton zokogja a szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél. Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig a pálya, semmit se tovább, Vagy itten az ember csak öltözik át? Mi Uten örök: a halál-e, vagy a lét? Hol itten a kezdet, hol, és van-e vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vajh innen-e, vagy túl a határon? Az égen a felhő egymást űzi — hajtja. Bujdosni a tarlón indul a katang. Elnémul az erdő, elszállt a galambja. Siránkozik a falubéli harang. Mezőkön az árnyék, tengereken hab Múlik, születik, mint mára a holnap. A szemfödelet rángatja hideg szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél. Elhervad a rózsa, lehull a levél! Hiába hisz ember, hiába remél? Hát semmi, de semmi, ami vigasztal, Ott túl amaz árkon újra, tavasszal? Ereszkedik a ravatal a gödörbe. Dörögnek a hantok: örökre, örökre. A sírra borul le hü szerető: Semmit soha vissza a temető?! Az égen a felhő egymást űzi — hajtja. Lemegy a nap. A nyáj hazatér. Távolba vesz el halk, méla kolompja. Kiált a kuvik, száll a denevér. Sírhalmot ölelve az anya zokog. — Majd kigyul a csillag, kisüt a hold. S ott fenn a keresztfán suttogja a szél: Kinyílik a rózsa, kihajt a levél. nem önmagunkban is keresni... Vagy csak vádolja, aki a “népvándorlás” korszakában otthon próbálta tartani a gátat, mig ő előbb menekült és az idő igazolta ezt az elmenekülést, mert az angolszászok tévedtek és a másik sem bírta ki otthon. A magyarság visszatérő szerencsétlensége, hogy a haladás eszméit mindig néhány csibész kompromittálja és a Károlyi Mihályok, Kun Bélák és Rákosiak uralmát ezért váltja fel mindig a reakció. Itt a szabad világban a divatkereskedőből is lehet elnök, aki nagy a cselekednitudásban, legfeljebb hiányzik belőle a zsenik jövőbelátása. De a puritán grófi családból jött államférfi Tisza Istvánban volt-e jövőbelátás, amikor megpróbálta megállítani az időt? Míg a kisnemesi Ady Endre halála után 30 évvel is előrelátta a magyar sorsot. Vagy ki kívánná vissza a Bethlen-Gömbösi időket, amikor kiskorúnak nyílvánították a magyar népet. Ki akarná a csendőrszuronyos választásokat a maguk véres sortüzével, hogy egy Bajcsy-Zsilinszky helyébe Kenyeres-Kauffmannokat ültessenek a nép nyakára. — “Kadettiskolai nívó” — vágta oda Eckhardt a parlamentben Gömbös szemébe és ezeket a terrorválasztásokat bizonyára ő kívánná vissza a legkevésbbé, aki szenvedő alanya volt a 30-as éveknek. Mindezt meg kell bocsátani, mert ami utánajött a “népidemokráciák” nevében még sokkal aljasabb volt a maga kékcédulás választásaival. De semmit sem szabad elfelejteni. Az emigrált középosztály tele van sokszor jogos sérelmekkel, akár a zsidóság a tömeggyilkosságok után, és ezért képtelen tárgyilagos lenni, a saját hibáit, pedig nem akarja felismerni. Mert mit is érezhet az a jószándékú úriember, akit 1946-ban ostoba feljelentésekkel küldtek internálótáborokba, Szerb utcai pincékbe, csak azért, hogy vagyonúkba, vállalatukba a feljelentő ülhessen be. A bútorokat, lakásokat elzabrálták nem, mintha elhagyottak lettek volna, hanem, mert értékesek voltak. Közben a feljelentő is meggondolta magát és otthagyta a gazdasági rendőrséget. 1949-ben pedig még idejében értékesítette az elzabrált vállalatot és emigrált ő is áldozatával egyidőben. Mivel, pedig ő mozgékonyabb ember volt, őt az IRO előbb regisztrálta és ma villája van az új világban. A diákok olvastak ilyet már Tacitusban is, de nem csoda, ha a kezek néha ökölbe szorulnak. A középosztály, melynek legjobban fáj, hogy régi pozícióját elvesztette, már önérdekből is leginkább vágyódik a régi élet után. Talán naivul, talán jóhiszeműen ők tekintik az emigrációt csak átmenetnek, mely nem tarthat sokáig... Ez a vágyálom tartja bennük a lelket és a legmegalázóbb helyzetekben ezért érik be favágással és a többi négerrugta munkákkal. Csak később jönnek rá, hogy zsákutcába jutottak; haza sem mehetnek ki tudja meddig és közben jobbfajta proletariátusba sülyednek, amiből alig képesek már kikeveredni. A Jointtal kijöttek mozgékonyabban realizáltak az “uj hazát” és nem sokáig erőlködtek a fizikai munkákkal. Szorgalomban nincs hiány a volt uraknál, leleményben inkább. Szellemi munkákra átváltani a legtöbben képtelenek és inkább végzik a legállatibb munkákat. Nem egyszer alig tanulják meg az idegen nyelvet és várják, hogy “Majd hoz puskát Türr Pista”... Begubózva élnek éveken keresztül pl. Párizsban és dolgoznak a Renault gyárban, de fogalmuk sincs arról, hogy a világ legszebb városában voltak és a Louvre-ról egy áruházra vagy Metróállomásra gondolnak csupán. A nagy eredmények közé tartozik, ha megtudják, hogy hol lehet füstölt szalonnát kapni. Sok úrnál felvetődik a kétely, hogy nem itt a fizikai munkánál vannak-e igazi elemükben? Az otthoni jogászkodással szerzett “doktorátus” aligha adott lelkiműveltséget. A kabát-feladogatásban gyakorolt kis stréberség pedig Antal Istvánnál ugyanolyan volt, mint a demokráciákban. Mit is kellene és lehetne megtanulni Nyugaton? Azelőtt fenntről néztük a prolit, most közébük keveredtünk. A szabály olyan egyszerű: Most, amikor lennt vagyunk közöttük, próbáljuk az ő szemükkel nézni és megérteni végre a munkásosztály problémáit. Most, amikor reggel V2 6-kor kelünk és megyünk munkába nyakkendő nélkül, megértjük, hogy miért ül olyan kedvetlenül a proli a villanyosban és néz olyan fásul-17
