Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-09-01 / 9. szám

szeme, amikor a “miszisz” megkérdezi, hogy — szereti-e ő is a feketét? — “Bizony nagyon szeretem” — válaszolja. Ezt a derék öregek helyeslőén tudomásul veszik, de meg nem kínálják, mert úgy látszik — csak erre voltak kiváncsiak. Udvariasak a gazdák, de őket nem érdekli a cseléd múltja és jövője nincs vele semmi közösségük és nem is akarnak hallani a férfi diplomájáról, mert célszerűbb erről tudomást nem venni. A kötelező béremelést sem adják meg, mert tudják, hogy pillanatnyilag nagy a munkanélküliség és úgysem kap máshol állást...

Pedig már Európában is tapasztaltuk, hogy a volt urak szívesen mennek el inasnak, szakácsnőnek. Ez a foglalkozás talán fizikailag nem olyan szokatlanul erőfeszítő, hanem inkább kora reggeltől késő estig tartó elfoglaltságot jelent. Néha “szekáns” a nagysága. Nagy alázatosság kell az egészhez: folyton a mások parancsát lesni és ezért érzékenyebb lelkű uraknál gyomorfekéllyel is fenyeget. Tisztek is vállaltak jobb hijján. De ez nem a legszerencsésebb megoldás, mert aki ezt szokja meg, nehezen jut előbbre. E sorok írójának soha sem ismert nagyanyja mondogatta: “Fiacskáim becsüljétek meg a cselédet, mert az a legszomorúbb dolog a világon, ha másokat kell kiszolgálni.” Most rájöttünk, hogy ez csakugyan így van és felfedeztük, hogy a filmeken a lakáj miért vág olyan fancsali fapofákat. Mert amikor felszolgál szeretné sokszor odavágni a tálat; de mivel ezt nem teheti, keményen megmerevíti az arcizmait. — Felmerül az áldott lelkű Cs.-néni emléke az Aranyember elsülyedt városából, aki igazán nagyon finom úriasszony volt és akinél a cseléd számára mindig volt valami tennivaló. Ha pedig semmi dolog nem akadt vasárnap délután, akkor a régi jó békeidőben rongyot kellett tépni a cselédlányoknak, hogy ne legyenek elfoglaltság nélkül...

Milyen más szemmel nézzük most az utcán a lekopott aszfaltburkolatot. Ezt is ki kellene javítani, de most nem szidjuk mindjárt a panamista vállalkozót és a mérnöki hivatalt. Eszünkbe jut egy kánikulai nap, amikor tüzes hőségben, kalap nélkül mi is kevertük a kavicsot kátránnyal az útépítőgépeknél. Mondogatják, hogy ez jól fizetett munka, de ez nem mindig igaz, és amikor ott kínlódtunk, azon tanakodtunk, hogyan juthatnánk át a kertészethez, ami talán mégis könynyebb? A kertészektől pedig mindenki azt kérdezi, hogy mit csinálnak, ha esik az eső? Igaz, hogy akkor nem kell dolgozni és mégis fizetik őket? Elámulsz ezen az irigy logikán, mert vájjon esős időben nem fizetik-e a tisztviselőket és olyankor mannával él-e az ember? Ugyanez a “jószív” örült Pesten a hónak, mert akkor ő elmehet a Kékesre sielni, a szegényembernek pedig van mit lapátolnia.

Most őt is Georgenak hívják a gyárban; nem mintha így keresztelték volna, de ezt könnyebb kiejteni, mint pl. “Aladárt”. John vagy George, az mindegy, ez jár ki neki és őneki is, akinek 12 piculán alul van a fizetése. Úgy, mint otthon is volt a “Hallja, János ...” “Hé, maga” ..., “Tegye oda, János” ... Mert aki több pénzt kap a borítékban, az bár előmunkás létére demokratikusan szintén Dick vagy Bob, de azért inkább szeretik, ha Mr. Smithnek szólítod. '— “Sir” mindenki a Woolworth-áruházban és a borbélynál, mint ahogy “Nagyságos úr, kérem” .. . volt otthon.

A textiles együtt “melózik” a csavargyárban a gazdasági felügyelővel. Most milyen könnyen letegezik egymást! Lunch-timeben — ebédidő alatt — a textiles előszeretettel meséli önkéntes-korabeli élményeit, a gazdasági felügyelő pedig udvariasságból mindig a füzesi restis fiával, a Schwarz Lacival hozakodik elő, aki az ő szemében valami Kozeazdasági tekintélynek számít. .. A különbség a két emoer között csak az, hogy aki

világéletében szabadpályán mozgott, az itt is hamarabb áll talpra, tönkremegy kétszer fuvarozással, de ösztönszerűen tudja, hogy neki mégis az eszével kell előbbre jutnia.

Munka közben itt mindenki fesztelenül jön-megy, udvarias és nem emlegetik senkinek sem az anyját, sem az istenét. — Mégis akad panasz bőven: ez is, az is. Soha nincsenek megelégedve az otthon veres posztónak tartott szakszervezettel, mert “nem csinál semmit”, csak felszedi a tagdíjakat, ha pedig nem akarsz belépni, hát az a hiba. — Furcsálják, hogy a szakszervezeti megbízott mindig kényelmes beosztást és túlórákat kap. A hajdani urak a kapitalizmusról kezdenek beszélni, mely mégis reformokra szorul. A vezérkari őrnagy, amikor a részeges előmunkás állandóan macerálta, nem hagyta magát. Panaszra ment a szakszervezeti megbízotthoz, elment a gyárigazgatóhoz és mindenki igazat adott neki. Aztán, hogy véget vessenek a kínos vitának

— felmondtak az igazság makacs bajnokának.

Kezdi megtanulni a munka fogásait, mert az is tudomány, hogyan kell fel és lerakni a nehéz frigidaireket a teherautóra. Bezzeg most téged is elfog a düh, amikor a nyikhaj fiatalember nézi és bíztatja a rakodókat,, hogy “Fogják meg, jóemberek”, de ő a kisujját sem mozdítaná. — Miféle ritka madár lehet az a gyáros, aki órák hosszat járkál naponta a munkások között és figyeli őket, ahogy dolgoznak, de soha egy szót nem szólna hozzájuk egy világért sem, és ha előre köszönnek, hát keresztül néz rajtuk. Erre fel persze nem is köszönnek többé, mert hiszen demokráciában élünk és ezt is lehet. De vájjon mit gondol ez magában? Ő-e az állat, vagy minket néz állatnak? Talán be kellene neki előbb mutatkozni, hogy kérem én csak itt vagyok process worker, de otthon műegyetemet végeztem és a Vegyi Művek igazgatója voltam, aki 600 embernek parancsolt.

Mi is az a rettenetes szakadék a testi és szellemi munka között? Tényleg szellemi munkát végez-e a számvevőségi tanácsos miközben aranyeret kap? Menynyi minden titkot tud a földről a magyar paraszt? Vagy nem évszázadok kultúráját hordja magában a házépítő iparos, ha nem is tanult a görög auristosokról? ... Hegedűs bácsi ugyan nem volt a Royal Horticultural Society tagja, de a domboldalakról összeszedett vadrózsákból mégis olyan tearózsákat nemesített, hogy mindenki a csodájára járt.

A mérnök idegesen tapasztalja, hogy itt az ő keresete legfeljebb kétszerese a munkásénak. Holott otthon, amikor a munkás 100 pengőt keresett és a kistisztviselőnél havi 200 fix volt a vágyálom, ő bizony

— mint a gyár esze — 800-at kapott, ha nem többet. Itt kinnt a demokráciákban még sincs olyan félelmes eltolódás és robbantó erő a fizikai munkások alsó rétege és a szellemi vezetők között. Anyagilag is közelebb kerültek tehát egymáshoz és a sok munkásház és munkásautó — frázisok helyett a legfőbb demokratikus valóság.

A ceruza, amivel írsz annyiba sem kerül, mint egy újság és egy órai béredből 20 ilyen ceruzát vehetnél; az ára tehát alig számít. A baj csak az, hogy ugyanennyi “comic”-ot — rajzos rémregényt — is vesznek és még több “Western”-t néznek meg a mozikban. És az a baj, hogy mégis csak idegen lerongyolódott III. osztályú polgár vagy, és aszerint boldogulsz is.

“Extra Hungáriám non est vita” talán igaz, de lesz-e mégis ereje felismerni a magyar emigrációnak azt, ami idekinnt jobb és rájönni arra, hogy mi volt rossz otthon. Az emigráns középosztály nagy többsége itt ismerkedett meg igazán a demokráciával, és elesett helyzetében szereti minden rosszért a demokráciát okolni. Pedig a hibát jó nemcsak másokban, ha-16