Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-09-01 / 9. szám
Az urak Miután Yaltában elkártyáztak bennünket, a szolgabíró Linzben találkozott a “demokráciával”. Ez mégiscsak más volt, mint Sztranyavszky Sándor vármegyéje. Először megismerkedett a jótékonyság félemes iparával és a németországi lágerek nyomorával. Egymást ölték, marták, denunciálták. Gyanakodva néztek, arra, aki 48- ban jött ki és feljelentésekkel akadályozták egymást a kivándorlásban. A múló évekkel, foszladozó reményekkel egyikük felment a bérház hatodik emeletére és búcsút mondott az egésznek. A kisasszony titkos vágyálma az “ami”-tiszt lett, akinek talán majd megengedik, hogy elváljon otthoni feleségétől és “fasiszta” nőt jegyezzen el. Feketézni próbáltak többé-kevésbbé sikeresen, de ez sem tartott sokáig. Lassan gyanakodni kezdtek, hogy ez nem is olyan átmeneti állapot. Talán egy új népvándorlás poklába kerültek, mint Attila idejében, vagy ismét a Dzsingiszkánok hordái korbácsolják végig a világot. Itt nem számítanak az évtizedek és nem számít az egyén pusztulása. Otthon az urak megbuktak és most meg kell ismételniük az iskolát. Most tanúságot tehetnek arról, hogy miféle fából vannak faragva.. A vármegye, a ház, a föld kicsúszott alóluk és a menekültek általában csak annyit érnek amennyire az IRO-ban megmázsálták őket. Az agyra most eleinte nem sok szükség lesz, az izmokat kell elővenni. A trópusi napfény alatt rövidlátóan hunyorgatnak, de a hajdani méltóságos asszony ügyesen és gyorsan dolgozik a varrógépen. Az emigráció gyökerestül kitépett emberek beteges állapota. A magyar középosztály nagy része, mely elszakadt a néptől, most idegenben kell, hogy megismerje a nép életét. Éjszakánként a sorokuj falusi parkról álmodnak és, ha felriadnak, a Sydneyi Harbour Bridge vörös fényét látják villogni. Mintha valóban az apák bűneiért kellene szenvedni, amiért néhány évtized előtt tengerentúlra kényszerítettünk félmillió magyart. Számukra nem volt kenyér abban az országban, melyben Rákosi Jenő 30 millió magyarról vezércikkezett. A szolgabíró először fát vágott Ausztriában. Azt állítja, hogy nem is olyan nehéz, csak meg kell tanulni a fogásokat és az éknek biztosan a közepére kell vágni. Csodálkozva nézegette, hogy ezeken a girbe-görbe földeken mitől olyan gazdag a paraszt és miből építik az erőditményszerű “Bauernhofokat”? Miért nincs szalmatetős ház Franciaországban? Ott minden falu egyemeletesre nőtt meg. És kezdte sejteni, hogy ez az egyemelet jelzi a nívókülönbséget. Volt idő, amikor az amerikai megszálló csapatoknál zsákolt. Rendszeresen, nyugodtan csinálta és este 8 órakor az ágyban volt, hogy az izomláztól másnap újra bírja. Egy félév múlva ő vezette az egyik gabonaraktárt, mert észrevették, hogy nemcsak zsákolni tud, hanem szervezni is. Aztán egy hebehurgya osztrák báró rábízta a kátyubajutott gaz- * * A szerző valamikor maga is ügyvéd volt. Ma kemény fizikai munkával keresi kenyerét. Éles szemmel, élénk színekkel a magyarságért aggódó lélekkel vetíti elénk a valóságot és mutat a jobb jövő feltételeire. iskolája daságát. Rendbehozta és sok pénzt keresett az osztrákoknak magnemesítéssel. Túl a tengeren egy üveggyárban poharakat válogatott és néha dühösen vágta a földhöz a hibásakat, mert arra gondolt, hogy ezt a munkát egy majom is megcsinálná. Ma már nézegeti a földeket, ahol érdemes lenne paradicsomot termelni. Vannak azonban másfajta munkák is. Vegyük pl. a WC-tisztítást, amit jónéhányan megpróbáltak. Nyugaton nem is olyan borzalmas és öntözőcsővel szakszerűen lemosva el lehet végezni az emberi méltóság tiszteletben tartásával. Csak amikor már hatodik hónapja csinálod gondolsz arra, hogy meddig fog ez még tartani? A volt kormányfőtanácsos közel hatvanadik évéhez egy gumigyárban dolgozik napi 10 órát, felváltva éjszakánként, szombatokon és vasárnapokon is keresztül. Büszkén mondja el mindig, hogy kétszer annyit keres, mint a többiek. Gyűjti a pénzt, csinosítja a lakást és autót szeretne venni, hogy azzal áttérhessen az ügynöki pályára. Ezt az emberfeletti erőfeszítést azért végzi, hogy fiúkat intézetben neveltesse és fiatal felesége ne sirassa annyira a Dunakorzót. Pedig az asszony is dolgozik hivatalban reggeltől estig. Néha napokig alig látják egymást, legfeljebb reggel a propellernél, amikor a férj kopottan, az éjszakai munkától elcsigázva megy haza, a felesége pedig éppen akkor indul hivatalba. A rendőrtiszt Párisban ájultan esett össze az éhségtől. Akkor valaki azt ajánlotta, hogy próbáljon meg vasalni a konfekciósoknál. De hiába jár jólszabott ruhában valaki, ha a kifordított bélésdarabokat nem tudja megkülönböztetni. Mert ez is tudomány. Ólomnehezek lettek a lábai, a feje fájt a gőztől és harmadnapra kitették a szűrét. Aztán újra kezdte és megtanulta. Vasalt főszezonban napi 12 órákat, akkordba, gyorsabban, mint a franciák. Sok pénzt keresett és mindenki irigykedve nézte, hogy milyen mesterség van a kezében, amivel mindenhol megél. Szívós ember, bár nem szeretnék a rabja lenni... Most valahogy elnézőbb leszel és kezded megérteni, hogy napi 6000 lyuk fúrása közben — ami könnyű munkának számít — néha “amerikázik” is az a munkás. Az egyik őslakó megkérdezi, hogy szereted-e ezt a munkát? Mert ő —, mint mondja — beleőrülne... Dehát ő szakmunkás és ő már bonyolult szerelői munkát végez. A gyári munkát ugyan ő sem szereti, mert számára minden gyár olyan, mint a fogház... Közben idemegy-odamegy, sőt még azt is megteszi a sok haszontalan, hogy beül kényelmesen a mellékhelyiségbe és ott olvassa el a lóversenyeredményeket. Nem olyan könnyű dolog ez és fokozott éberséget igényel, mert a gyáros elfelejt reteszt tenni az ajtóra és így folyton riasztgatják az ilyen alakokat. A földbirtokos most kertész egy öreg házaspárnál. Túlórát nem akar neki a nyugalmazott vezérigazgató fizetni, hanem azzal bíztatja, hogy télen úgyis kevesebb lesz a munka. Felesége valamikor az alispán lánya volt és ha vendégek jönnek, őt hívják be, hogy segítsen felszolgálni. Megfőzi a feketekávét és felcsillámlik a 15 ZEKE ZOLTÁN
